Kiállításunk tömörített visszatekintés az elmúlt 35 évre. Arról szól, hogy tanár társaimmal (akik a kortárs magyar művészet kiválóságai) milyen eredménnyel tanítottunk, felfedezett tehetségeink hová jutottak, hogyan sikerült pályára tennünk őket. Mivé – kikké váltak.
Mindig is politikamentes, független szabadiskola voltunk. A szakmát, a nyelvet oktattuk. Szemléletünk, alapállásunk szöges ellentéte volt és ma is az a hivatalos iskolának, az örökké változó nemzeti tanterveknek (…) Mi az állandóságot, a mindenkorra érvényes nyelvet oktattuk, azt a nyelvet, amelyen az európai kultúra művészete dokumentálódott az ókortól napjainkig. Olyan nyelvtant amely minden látható tárgyra érvényes, a tiszta forma nyelvtanát: síkban, térben, funkcióban. (…)
Itt van ez a mi kiállításunk, ahol igazi, mai, saját nevelésű művészek állítanak ki. Igaz, egyikük sem a hivatalos művészképzésből jött hanem tőlünk indulva más-más iskolákból vagy önerőből lettek azzá, akik. (…)
Tudom és hiszem, hogy az itt kiállítók a ma élő egyetemes művészetet képviselik. Ők több lábon állnak, szakmájuk is van: építészek, akik festenek is, formatervezők, város tervezők vagy diploma nélküli művészek, akik szabadok mert másból élnek, akik mellettem – a Pesti Műhelyben és a Józsefvárosi Kiállító Teremben – váltak azzá, akik.( A szabad iskola egy hármas egység, a Pesti Műhely, – 1974-től, a Józsefvárosi Kiállító Terem 1976-tól és a Szabadiskola) Többük – mint kollégák – velem együtt vesznek részt az európai művészeti életben, állítanak ki világszerte, de itthon a hivatalos intézmény rendszer nem vesz róluk tudomást, pedig menedzselni – támogatni – kutya kötelességük lenne. (…)
Megtettem, amit megtehettem, sikerült iskolát teremtenem.
Ha végigtekintek ezen a kis bemutatón, akkor is látom, hogy megannyi fiatalt neveltem igai művésszé, hogy fiaim méltán vannak a világ legjobbjai között. /Fajó János/
35 ÉV
Telkibányától Szerencsig (1976 – 2012)
NEMZETKÖZI ISKOLA ÉS MŰVÉSZTELEP
Az ember ott kezdődik,
hogy tudja a dolgát.
Kiállításunk egy tömörített vissza tekintés az elmúlt 35 évre. Arról szól, hogy tanár társaimmal (akik a kortárs magyar művészet kiválóságai), milyen eredménnyel tanítottunk, felfedezett tehetségeink hová jutottak, hogyan sikerült pályára tennünk őket. Mivé – kikké váltak.
Mindig is politikamentes, független szabadiskola voltunk. A szakmát, a nyelvet oktattuk. Szemléletünk, alapállásunk szöges ellentéte volt és ma is az a hivatalos iskolának, az örökké változó nemzeti tanterveknek, rezsim eloktatásnak. Mi az állandóságot, a mindenkorra érvényes nyelvet oktattuk, azt a nyelvet, amelyen az európai kultúra művészete dokumentálódott az ókortól napjainkig. Olyan nyelvtant, amely minden látható tárgyra érvényes, a tiszta forma nyelvtanát: síkban, térben, funkcióban.
Az oktatást a helyes érzékeléssel, stúdium rajzzal, a látható világ letapintásával kezdjük. Nem utánozzuk, hanem tanulmányozzuk a természetet. Ezt azért tesszük, mert a bennünk rejlő képességeinket csak a rajzolás által fejleszthetjük ki, hogy a harmonikus forma – arány – szín és értékrend-érzékünk kifejlődjék.
A mi szakmánk egyben (szimbolikusan) társadalom-filozófia is. Olyan alapelveken
– elveken – nyugszik, amelyek lehetetlenné tesznek mindenféle kisiklást és külső irányítást, mind a politika, mind a divatok irányából.
Most láthatjuk igazán, hogy az arány és értékrend-érzék milyen fontos társadalmi építőelem. Ma, amikor politikusaink fordított értékrenddel rendelkeznek: kórházakat zárnak be, gyárakat tesznek tönkre, miközben foci stadionokat, templomokat építenek. Városok, emberek ezreit teszik munkanélkülivé, földönfutóvá.
Mi tudjuk, hogy kultúra és a művészet híján fordított értékrend képződik, amely elszabadul és végül diktatúrába torkollik. Ezért minden diktátor ösztönösen – csípőből – utálja az értelmiséget és a szabad művészetet.
A mi árnyékoktatásunk azért fontos, mert önszelektáló, független a politikától (egyszer mindenki jöhet hozzánk), befolyásolhatatlan, korrumpálhatatlan, protekciómentes, minden kívülről jött piszoktól mentes. Tiszta, független és szabad!
Azért, hogy új világot, kedvünkre való környezetet teremthessünk, amelyben békében, jól élhetünk.
Ez a magunkra szabott társadalom szakmával, tehetséggel, az egyénnel – a rajzzal – kezdődik. Minden valamire való társadalom megteremti, magára szabja a tárgyi világát, szellemiségét, stílusát!
Így alakulnak ki a különböző stílusok. Korszellemekből, mint a reneszánsz, a barokk vagy a szecesszió. Minden korszak stílusát a művészek tárgyiasítják, fejezik ki. Ezért tanítjuk, hogy a művészetnek önmagunkból, belülről kell jönnie.
-2-
A kiművelt tehetségnek érzeteiből – sejtelmeiből – igényeiből kell új világot –új tárgyakat – teremtenie. Ezért a művészet alkotás. A semmiből teremtés.
Teremtés.
A legkisebb társadalmi részecske az egyén, azon múlik egy társadalom minősége.
A személyiséggé művelt egyéneken áll vagy bukik egy nemzet jövője, és persze a társadalompolitikán, amely ezt felismerni képes és a tehetségeket tudatosan, programjaival segíti kibontakoztatni. Nem elé, hanem mögé áll! (Rubik Ernő Bűvös Kockája jól példázza ezt.
Rongyos 20.000 dolláron, és vezetőink felismerő képességén múlott, hogy nem lett világszabadalom) Olyan világot szeretnénk, ahol mindenki a helyén van, és tudja a dolgát, ahol az emberek egymásért vannak, ahol béke, nyugalom, társadalmi egység van és nem pártok szerinti megosztottság. Ahol az egyik ember a másik segítője, és nem gyűlölködő akadályozója.
Egy ország attól szegény, békétlen, ha kiegyensúlyozatlan, ha nincs helyes értékrendje. Nem tudja, hogy mi az, ami fontos, fontosabb vagy felesleges luxus és ez irritálja polgárait. A szegénység csak az igazságossággal és a társadalmi perspektívával fogadható el.
A hatalom fordított értékrendje a biztos pusztulásba, leépülésbe viszi az országot.
A helyes értékrend elején az egészség áll! A beteg ember – bármilyen tehetséges is – nem alkotóképes. Mindenen lehet spórolni, csak az egészségen és az oktatáson nem, mert ha ezt tesszük, akkor jövőtlenné, reményvesztetté válunk.
Az értéksor másodikja az oktatás, az egyén – az emberi egyed – egyéniséggé emelése.
„Teremtsetek nagy embereket, a többi már megy magától” (Walt Withman)
Csak a „nagy emberek” segíthetik egy közösség kialakítását, egy emberi társadalom jövőjét, emelkedését.
A tehetség – a mindenféle tehetség – felismerése és támogatása ezért bír rendkívüli fontossággal. Mi 35 év alatt sok tehetséget fedeztünk fel, tettünk pályára (amit itt most láthatnak) de még több tehetséget láttam a porba hullani, ott maradni, ahonnét jött, mert szegénynek született.
(A mi 35 éves létezésünk a bizonyítéka, hogy milyen nagy dolog a kultúra. Az iskola alapítója és védőszentje egy rézkarcoló rendőrkapitány volt. Ha Ő nincs, egy évet éltünk volna meg. Szathmáry István, innen fogadd el nagyra becsülésem. Amit itt látnak, ezek a fiatalok nem jutottak volna oda, ahol most vannak. Köszönet érte.)
(Az „átkosban” a tanulás – kivéve az „osztályidegeneket” – mindenki számára adott volt, az ösztöndíjamból megéltem) Ma már a pénz az úr! Akinek nincs pénze, az nem tanulhat tovább, bármilyen tehetséges is. („Tudod mit” – mondta a tanszékvezetőm, Bárkányi Attila, vitánk záró mondataként „akinek nincs pénze, az ne tanuljon”). Ez a borzalmas elv már 2002-ben működött.
Hátrányos helyzetű nép vagyunk, ezt tudatosítom tanítványaimban. A világ is protekcionista , ha nem ti vagytok a világ legjobbjai, akkor kár felkelnetek az ágyból, mondogatom. Csak a Rubik Ernőknek van sanszuk a világban.
-3-
Szomorú, hogy olyan világ jött, ahol a tanulás pénztárca-függő, ahol szabad iskolánk is ellehetetlenült, második éve már csak vegetálunk
Az „átkosban” még csak megvoltunk, de két éve semmilyen jelentősebb állami támogatást nem kapunk. Az átlag magyar család vidéken nem tudja befizetni egy gyerekének a közel 60 ezer forintos önköltséges díjat két hétre.
Utolsó éveinket a szerencsi polgárok támogatták (Takács István, Sárossy András, Nyíry igazgató úr), akik saját gyerekeiken érezték-tapasztalták munkánk fontosságát, mert nélkülünk gyerekeik nem kerültek volna be a felsőoktatásba, mert az átlag középiskolák erre a feladatra képtelenek.
Számomra felfoghatatlan, hogy egy nemzet – ha már ennyire magyar és szabadság harcos –, miért nem költ eleget saját fiai – tehetségei – taníttatására és támogatására, amikor tudnia kéne, hogy ettől függ a jövője, gazdasági felemelkedése.
Itt van ez a mi kiállításunk, ahol igazi, mai, saját nevelésű művészek állítanak ki. Igaz, egyikük sem a hivatalos művész képzésből jött, hanem tőlünk indulva más-más iskolákból, vagy önerőből lettek azzá, akik. Nincs közöttük egyetlen egy sem, akit kultúrbürokratáink támogatnának, menedzselnének. Nem is tudják, hogy léteznek.
A pécsi Romváry Ferenc óta nincs a magyar kortárs művészetnek felfedező-futtató menedzsere. Hát nem borzalmas, hogy egy (egyébként kiváló) cipész mester jobb gyűjteményt hozott össze önerőből Veszprémben, mint az egész magyar kultúrbürokrácia fél évszázad alatt.
Tudom és hiszem azt, hogy az itt kiállítók a ma élő egyetemes művészetet képviselik. Ők több lábon állnak, szakmájuk is van: építészek, akik festenek is, formatervezők, város tervezők vagy diploma nélküli művészek akik szabadok, mert másból élnek, akik mellettem – a Pesti Műhelyben és a Józsefvárosi Kiállító Teremben – váltak azzá, akik.(A szabad iskola egy hármas egység, a Pesti Műhely – 1974-től, a Józsefvárosi Kiállító Terem 1976-tól és a Szabadiskola) Többük – mint kollégák – velem együtt vesznek részt az európai művészeti életben, állítanak ki világszerte, de itthon a hivatalos intézményrendszer nem vesz róluk tudomást, pedig menedzselni – támogatni – kutya kötelességük lenne. De hát mint hivatalnokok a hatalom agyrémeit kell szolgálniuk, az Alaptörvényt illusztrálniuk. Már megint itt az irányított „művészet”, tudományos képviselői – féltve állásukat – szótlanul tűrik és szolgálják a kincstári dilettantizmust, az 50-es évek giccspolgári szocreálját.
A kultúra nélküli hatalom óriási kárt okoz az országimázs – így a művészet – területén is.
(A civilizált országok, mint például Svájc, rendelkezik a világ legintelligensebb, legkultúráltabb politikusi-hivatalnoki apparátusával. Ők tudják a dolgukat, ott valósult meg, tárgyiasult el a legtöbb a Bauhaus szelleméből Európában. Minden hivatalnok-diplomata ismeri saját népe és Európa kultúráját, igazi művelt elit. Tudják, hogy ki is az a Max Bill.)
-4-
Megtettem, amit megtehettem, sikerült iskolát teremtenem.
Ha végigtekintek ezen a kis bemutatón, akkor is látom, hogy megannyi fiatalt neveltem igazi művésszé, hogy fiaim méltán vannak a világ legjobbjai között.
Nagyon nehezen szántam rá magam, hogy feladjam ezt a sok örömöt jelentő iskolát, hogy pedagógiai munkásságom végére érjek.
Nagy szomorúsággal, fájó szívvel de megnyugvással vonulok vissza.
Azzal vígasztalom magam, hogy a gazdag tehetségteleneket szenvedés és hiába való vesződség tanítani (ha már ilyen piszkos lett a világ) ezért egy lépést sem érdemes tennem.
Vígasztal, és elégedetten nyugtázom magamban, hogy sikerült Mesterem, Kassák szellemiségét – akinek egyetlen tanítványa voltam – megsokszorozni és tovább éltetni.
Azt a szellemet, amely a kollektív individumra, az összehangolt egyének sokféleségére és sérthetetlen szabadságára alapozva az egyént egy magasabb rendű társadalom elemi részecskéjének teszi meg.
A tiszta forma művészete az esztétika alapja.
Az esztétika az egyetlen, amely az embert kiemeli az állati lét világából, amely hirdeti az adott időt és teret, amelyben benne éltünk az örökkévalóságnak.
A mindenható szépet, az emberi gyönyört. Ha van hét szentség, akkor a művészet az egyike a hétnek, az emberi létnek.
Egyszer talán lesz olyan társadalom, amelyben érdemes lesz tanítani, és amely a mi szellemi alapjainkon épülhet fel.
Budapest, 2012. május Fajó János
Megnyitó
35 év Telkibányától Szerencsig (1976–2012)
35 év – egy emberöltő. Krisztusi kor. Harmadnyi század. Rohanó világunkban már az időtállóság példája. S ha belegondolunk, hogy mennyi minden, milyen nagyságrendben történt velünk ezen idő alatt – még inkább megnő a súlya, értéke. És mindez nemcsak a képzelet játéka, a kegyetlen-szép történések valóban végbementek mindennapjainkban. A jobbak közül egyesek itt sorjáznak köröttünk. S többségében itt állnak velünk azok alkotói is, a kezdeményezők 35 év súlyával vállukon, tapasztalataikkal zsigereikben, s mellettük a későbbiek, a tanítványok majd azok tanítványai, az újabban belépők, folytatásra készen. Mire vállalkoztak, mit kívántak tenni egykor és mit vállalnak ma is? Szabad szellemi kalandokat saját törvényeik szerint, egyben folytatni a felfedezők munkáját: az élhető, előrevivő rend titkát fürkészni; beszámolókat, jeleket tárni elénk erről az útról. Egész életünk valójában egy utazás, kinek ennyi, kinek annyi, ki hogy él vele. A céljaink viszont különbözőek. Azt a növekvő csapatot, amely tiszta lapjait kirakta most a kiállító terem falaira, a kísérletezés, felfedezés és építés hite-öröme fűti-élteti a fintorgás, fogyasztás, a nihilizmus divatja idején is, Kassákot, a konok Mestert idézve, aki a Nagy Háború után hirdette meg: Romboljatok, hogy építhessetek!
Az építés gazdagodás is mindenkor, mégpedig nemcsak fizikai, anyagi értelemben, de lelkiekben és szellemiekben is. Egyben eszközalkotás jobbításunkra és emlékállítás a múló időben az életút, az emberélet egyes stációiról. Ilyenek vagyunk: sokszólamúan, de félreérthetetlenül, a tiszta szabályok nyelvén, az egyiptomi piramisoktól Pei üvegpiramisáig, a görög és a római művészettől kezdve a reneszánszon át a neoklasszicizmusig, a modernizmusig, a kontsruktivizmusig, a Tisztaság könyvét megelőlegező shakerek hitvallásától – a szabályosság Istennek tetsző tisztaságától és szépségétől – a közös hit konstruktív katedrálisát építő ház, a Bauhauson át a korunk számítástechnikai eszköztára alapján megvalósítható új szabályosság építészeti-tárgyi példáiig.
Mit kívánok ezzel a hosszú, különböző helyekről származó példasorral jelezni-megidézni? Csupán annyit, hogy a művészetek, de tágabban értelmezve a gondolkodás egyik fontos főútjának – a geometrikus absztrakciónak – hosszú a története, változatos a megjelenésmódja, egyben élő a tradíciója. A klasszicizmus szellemét (a szabályosságot) a barokk (az érzelmes, túlfűtött) vonulattal együtt, illetve szemben értelmező klasszikus művészettörténeti felfogáson túl az amerikai Ann Ferebee a geometrikus és organikus törekvések kettősségében látja-láttatja a huszadik század vizuális formavilágát. Tehát nem múló divatról, stílusról, még kevésbé egyéni-magános kísérletről beszélhetünk művelésekor-vizsgálatakor, hanem a problémák, a kérdések megválaszolásának markáns választ adó élő irányzatáról.
Az a határozott, tiszta hang, amelyet egykor Kassák honosított meg e tájon, búvópatakszerűen olykor előbukkanva, majd újra eltűnve a hatvanas évek során jutott tartósan a felszínre, a magyar neoavantgárd hullámain. Kassák új és utolsó kiállításaival majd pedig az új geometrikus és strukturális törekvések Bak, Csiky, Fajó, Lantos és Nádler mesterek nevével fémjelzett csoportjával, az 1970-ben létrejött Pécsi Műhely majd az 1974-ben megalakult Budapesti Műhely, később csak Pesti Műhely és az évtized második felétől Fajó János vezetésével működő Józsefvárosi Kiállítóterem programjában vált szélesebb körűvé, gyümölcsöt hozóvá. Kassák legelszántabb tanítványa: Fajó tudatosan fordult a kassáki konstruktivizmushoz, még ha műveiben – Kassák eredeti elgondolásainak szellemében – kezdettől fogva megjelentek a kortárs nemzetközi új-geometrikus törekvések hatásai is az op art mozgásérzekeltető jellemzőitől a velük összehangolt új színharmoniákkal együtt. A lényeg maradt, sőt így maradt meg: a felszín mögé nézés, a valóság alapvető tartalmára való koncentrálás, a felismerések sallangoktól mentes redukciója és kifejezése, legyen az bármely témája, területe a vizuális művészeteknek. Egymás mellett, illetve után jelentek meg a táblakép továbbfejlesztésének, eredményei kiterjesztésének a kísérletei is – összefüggésben Kassák egykori tervezési kísérleteivel és Vasarely újabb színes városterveivel. Ennek Fajó János tevékenysége ugyancsak jó példája városdíszítő faliképétől a friss áramlatokat indító Gyorsuló idő könyvsorozat tervéig. A kiterjesztés igénye ugyanakkor nemcsak a környezet egészére irányult, hanem az alkotók minél szélesebb körének aktivizálására is. Ez egybevágott a Népművelési Intézet vizuális művészeti osztályának közreműködésével zajló szélesebb körű erőfeszítésekkel, s az évtized közepén, 1976-ban így jött létre az első nyári művészeti szabadiskola Telkibányán. Ez teremtette meg az alapjait a máig tartó történetnek: a közös munkának, intenzív együttgondolkodásnak a művészet alapkérdéseiről, meghatározó tényezőiről, egyben új útjai és eszközei kutatásának, az ideák szabad szárnyalásának.
Természetesen sokan is támadták, szakmán belülről és kívülről is az iskolát, de még többen támogatták, a munkát vállaló mesterek és az oda irányuló, nyaranta ott dolgozó fiatalok elsősorban. Jöttek amatőrök, és jöttek – egyre többen – szakterületű főiskolai-egyetemi hallgatók is, különösen sokan közös Alma Materünkből, az egykori Iparművészeti Főiskoláról, majd Egyetemről, mindazok, akik erre a kísérleti alkotó-inspiráló műhelyre vágytak. Őszinte örömmel köszöntöm most őket! Jöttek a röviden lelkesülők és a hosszan megmaradók, akik az évek során a mesterek kollégáivá váltak a munkában és a kiállítóhelyeken, majd idővel átvették a mesterek helyét is az iskolában. Öröm őket és munkáikat itt látni együtt, köszöntöm őket mind!
Ernyey Gyula
Akik részt vettek az évek során a nyári iskolában, vagy akik csak megtekintették évadzáró kiállításaikat, tudták, ismerték teljesítményüket. Az évről-évre gyarapodott eredményeknek most mégis meglepő gazdagságát láthatjuk együtt. Nemcsak megsokasodtak, hanem eszköztárukban, vizsgálati-alkotói területeikben gazdagodtak évről-évre: a kemény kis magból mára termetes fa nőtt rajta sok és sokféle virággal. Szívből kívánom, hogy éljen, virágozzon tovább! Kérem, ne csak gyönyörködve nézzék végig ezt a sommázó bemutatót, hanem a továbbvitel lehetőségeiről is gondolkodva! Vigyék, növesszék tovább!
küldés...
