Az alkotók iskolások, akik annyi színt, fényt és örömöt, amennyi a festményekről sugárzik, legfeljebb a mesében láthattak.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi volt a gyereke, mint a rosta lika. Hol volt, hol nem, túl az Óperenciás tengeren élt egy király; volt neki kincse, gazdagsága, csak egyet nem adott neki az Isten: gyermeket. Élt a világon egy szegény asszony, nem volt neki semmije, csak egy szem fiacskája, a Jankó. A szegény ember mindhiába dolgozott, csak eljött a nap, hogy nem volt mit a gyerekek szájába adnia. El is határozta, hogy világgá megy bánatában, s addig vissza se tér, míg nincs tele a tarisznyája. A király érezte, hogy fogytán az ereje, s mind jobban szomorkodott, hogy nincs kire hagyja a birodalmát. Végül maga indult útnak, hogy derék, királynak való gyermeket keressen.
Hogy, hogy nem, mindhárman épp a kerek erdőben ütöttek tanyát, a nagy körtefa alatt. Hej, ha nekem fiam lehetne, odaadnám érte minden gazdagságomat – sóhajtott a király. Bizony, szolgálnám én még az ördögöt is, csak a gyerekeimet jóllakassam – gondolta a szegény ember. Nem bánom én, ha az ördöggel kell is birokra kelnem – mondta magában Jankó -, mégiscsak én leszek a király, ahogy álmomban láttam. Hallotta ám mindezt az ördög, aki ott lakott épp a nagy körtefa alatt. Odament hát a szegény emberhez, és a fülébe súgta: hallod-e, te szegény ember! Itt a fa túloldalán alszik a király, teli az erszénye pénzzel, azzal életetek végéig jóllakathatod a gyerekeidet. Aztán megkereste Jankót, s azt suttogta neki: Ébredj, Jankó, egy kőhajításnyira alszik a király, ha végzel vele, tied a királyság. A királynak meg nem mondott semmit, hagyta, hadd aludjon jó mélyen, csak odakuporodott egy ágra a feje fölé, s leste, hogy mi történik.
Jött is kisvártatva a szegény ember, vacogott a foga, mert nem volt útonálláshoz szokva. Kászálódott Jankó is ímmel-ámmal, mert nem így képzelte ő ezt a királyságot. Egyszerre értek az alvó királyhoz. A szegény ember foga olyan erősen kocogott, hogy a nagy zajra a király csak kinyitotta a szemét, s meglátta a feje fölött az ördögöt. Akkorát kiáltott ijedtében, hogy az ördög leesett a fáról, Jankó meg fogta a botját, s ott helyben agyonütötte. A király örömében, hogy ilyen derék legényre talált, tüstént fiává fogadta Jankót, a szegény embert meg busásan megjutalmazta, amiért olyan hangosan tudott félni. Jankóból király lett, ahogyan az álma ígérte, igaz ugyan, hogy szegény király, mert a vagyon jócskán megcsappant a szegény ember illetménye folytán. A király is szegény lett, de boldog, hogy derék fiúra talált. A legboldogabb a szegény ember volt, hogy nem kell az uralkodás gondjával bíbelődnie, mégis szert tett akkora gazdagságra, hogy a királynak sem megy jobban a sora. Az ördögöt elásták a fa alá, és szerte az egész birodalomban elhíresztelték, hogy nem mese: bárkinek jobbra fordulhat a sora, ha olyan szerencséje van, hogy az ördög összehozza azzal, akinek a zsebében épp olyasmi lapul, aminek ő hiányát szenvedi.
A varázslatos erejű festmények alkotóinak nagy szükségük lenne effajta ördögi közreműködésre. Általános iskolás gyerekek, huszonhárom településről, 70%-uk hátrányos helyzetű, zömük cigány. A képeket az alapítvány által fenntartott Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény tanárainak mentorálásával, saját lakókörnyezetükben készítették, bevonva családtagjaikat is, esetenként akár egészen az ecsetkezelésig. Ami mégis igazi varázslat: a képek minden kortárs képzőművészt megszégyenítő optimizmusa. A FUGA alagsori kiállítótermét szinte szétrobbantják a színek, a képekbe foglalt érzelmi töltet valósággal sokkolja a belépőt. Nagyjából ilyen élmény lehetett annak idején Altamira vagy Tutankhamon sírkamrájának gazdagságával szembesülni. Ebbe a színes barlangba nem felkészülés nélkül érkezik a látogató – a teremhez vezető folyosón néhány jól szerkesztett tabló mutatja a képek keletkezésének körülményeit, korántsem a szánalomkeltés vagy a szentimentális hatásvadászat szándékával. Már a tablókról kiderül, hogy bár a képek extrém körülmények között születtek, alkotóik minden bizonnyal ugyanazt a katarzist élték át, mint bárki, aki valaha is ecsetet ragadott a kezébe, és egyszer csak szembetalálkozott a vásznon önmagával, sőt valamivel, ami még nála is hatalmasabb.
A képek Erdős Lajos cigány mesemondó meséi alapján születtek, de sokuk máshonnan is ismerős lehet. Néhány sorban maguk a gyerekek foglalták össze, mit jelenítettek meg az adott történetből, ez segíti a festmények értelmezését. Ha azonban a tartalomról mit sem tudva, pusztán a képalkotás szempontjából közelítünk a művekhez, akkor szakembert és laikust egyaránt megdöbbentő, elemi erejű komponálással találjuk szembe magunkat. Színek, történet, idő, érzelmek olyan érett, mégis őserejűen primitív képi eszközökkel kerültek vászonra, hogy szó szerint eláll a lélegzet, könny szökik a szemekbe. A képeket nézegetve semmiképp sem a mélyszegénységre asszociál a néző – művészetpszichológusok dolga ezt megmagyarázni.
Az viszont már a háttér ismeretében tudatos döntés eredménye, hogy az ember legszívesebben azonnal a pénztárcájába nyúlna, hogy hazavihesse a kedvenceit. Erre egyelőre nincs mód, a kiállítás tovább utazik, ezért a 33 művet egyben tartja a kiállító művészeti iskola. A FUGA igazgatója azonban keresi a lehetőségét annak, hogy a gyűjtemény darabjait műkereskedői közreműködéssel a közeljövőben aukcióra bocsássa. A megnyitót a Szegénység Elleni Küzdelem Világnapjára időzítették, az alkalomra a gyerekek is Budapestre utaztak, feltehetően először, és hosszú ideig utoljára. Pedig az iskola hatszázötven diákja évente csaknem ötszáz díjat hoz el különféle hazai és nemzetközi versenyekről. Módszereik iránt külföldön is nagy az érdeklődés. Az alkotások vizuális ereje olyan tömény, hogy akár óriásplakáton vagy tűzfalon is megállnák a helyüket – van tehát lehetőség a bevétellel kecsegtető hasznosításra. Egyelőre azonban azt az egy hetet kell kihasználni, amíg a FUGA-ban láthatóak, de mindenképpen érdemes további útjukat is nyomon követni.
A kiállítás 2010. október 24-ig látogatható.
Szerző: Zöldi Anna
küldés...
