A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát (rövidítve: Széchenyi Akadémia) 1992-ben jóvátételi szándékkal hozta létre a Magyar Tudományos Akadémia
közgyűlése, az akkori elnök, Kosáry Domokos javaslatára. Az MTA 1949-es
átszervezésekor ugyanis kizárta tagjai közül az alkotóművészeket, pedig
megalakulásától kezdve voltak író- és művésztagjai.
A Széchenyi Akadémia 2010. június 24-i rendkívüli közgyűlése új szakosztályt alapított építőművészek számára. A közgyűlés rendes taggá választotta Puhl Antalt, Skardelli Györgyöt, Turányi Gábort, Winkler Barnabást és Zsigmond Lászlót.
2013. május 29-én ismét bővült az Építőművészeti Osztály, az új tagok: Dévényi Tamás, Getto Tamás, Perényi Tamás, Sugár Péter és Tomay Tamás. Senior (70 éven felüli) taggá választották Csomay Zsófiát és Virág Csabát, tiszteleti taggá Moravánszky Ákost.
Kamarai tagok 0,5 kreditpontot igényelhetnek (500 Ft/ fél FUGA kártya).
Kerékgyártó Béla megnyitó beszéde:
Keretek: A SzIMA Építőművészeti Osztályáról és a kiállításról
Ebben az évben lenne 100 éves a kiváló történész-akadémikus, Kosáry Domokos, aki 1990 és 1996 között két ciklusban a Tudományos Akadémia elnöke volt. Ismeretes, hogy ő kezdeményezte mintegy jóvátételként az 1940-es évek végén „kisöpört” széptudományi szakosztály visszaállítását. Nem abban a formában ugyan, ahogyan 1949-ig létezett, nem alosztályként, a tudományos osztályokat tömörítő akadémia mellérendelt, társult szervezetként. Ez az elgondolás egyrészt azon alapult, hogy a tudományok és a művészetek változása ma már nem tenne jót közvetlen együttlétüknek, hiszen nyilvánvaló, hogy – idézem – „A tudományt nem lehet a művészet mércéjével mérni, és viszont.” Ezért a megoldás szerinte: „Teljes önállóság, külön zárt egység és mégis együttműködés.” Hiszen a kultúra egészséges működéséhez hozzátartozik a két terület egymást kölcsönösen megtermékenyítő volta. A kreatív alkotóerő a tudományokban, a szellemi fegyelmezettség, módszeresség a művészetekben. De ezen túlmenően ez a széles látókörű személyiség a tudományok és a művészetek egymást kiegészítő és támogató tevékenységét egy közös hivatás, a művelődés (és vele a közértelmesség) előmozdításában látta.
Ebben az esetben tehát nem egyszerűen egy hagyomány nosztalgizáló felelevenítéséről, hanem újraalapításról volt szó, újonnan létrehozott keretről, amivel kapcsolatban Kosáry Domokos többször megfogalmazta,– idézem – „A keret maga sohasem ad tartalmat. A tagok kreativitása, ötletei, alkotásai fogják megadni a tartalmat.” S azt a reményét fejezte ki, hogy „ A találkozóikon olyan atmoszféra alakul ki, ami megerősíti az emberekben azt, hogy tartoznak valahová, helyük, lehetőségük van, és hogy ezért érdemes ebben az országban élni.” Abba most nem mennék bele, hogy a közhatalmi funkciók, juttatások és formális jogosítványok teljes hiánya milyen aszimmetriát hozott létre a Tudományos Akadémián belül és azon kívül.
A SzIMÁN belül az építőművészeti osztály csak a legutóbbi években, 2010-ben alakult meg. A többi művészeti ág képviselői is belátták, hogy az építészetnek helye van a művészetek körében, s ezt 2013-ban újabb helyek biztosításával meg is erősítették. Így ma már a két szenior, a 10 rendes és egy tiszteletbeli taggal arányosnak mondható az építészek képviselete, s a pusztán jelképes jelenlétet meghaladva, már súlya lehet a közös fellépésnek, kezdeményezéseknek.
Hogy az építészet beemelése miért nem volt magától értetődő, miért késett ilyen sokáig, arra vonatkozóan az egyik magyarázat, hogy gyakorlati rendeltetéshez kötöttsége, anyagi-technikai feltételezettsége és ugyanakkor formáló tevékenysége a mai struktúrában – és nemcsak nálunk – nehezen besorolhatóvá teszik: az építész a mérnököknek, műszaki szakembereknek túlságosan művész, a művészeknek túlságosan mérnök. Ismeretes, hogy a legutóbbi időkig az építészeknek a Tudományos Akadémián belül csak műszaki szakosztályon belül volt képviselete.
Egy további ok lehet az építészeti (köz)kultúra csökevényes állapota. A SzIMA nemrég megválasztott tiszteletbeli tagja, a svájci ETH építészetelmélet professzora, Moravánszky Ákos a nyolcvanas években az MÉ szerkesztőjeként beszélt a magyar építészet némaságáról. Vagyis arról, hogy az építészek nem reflexívek saját területüket, tevékenységüket és alkotásaikat illetően, s nehezen formálódik az élő, folyamatos kritikai kultúra. S ha ezen a téren lassú az előre lépés, ennek intézményi okai is vannak. Nincsenek feldolgozva, összegyűjtve életművek, nincs vagy csak kivételesen nyílik (vagy legyünk optimisták: nyílt) átjárás az építészet és más kulturális területek között. Hogyan várható el így más művészeti ágak vagy a tágabb kulturális közvélemény képviselőitől, hogy jártasak legyenek az építészet ügyeiben, ismerjék és tartsák számon a kortárs építészet akárcsak legjelentősebb képviselőit.
Úgy vélem tehát, bőven van tennivaló, amelyek persze jócskán meghaladják a Művészeti Akadémia és akadémikusok hatókörét, de fontos, hogy a különböző művészeti ágak körébe az építészet és az építészek is belekerültek. Az építész akadémikusoknak jelentős szerepe lehet az építészet elfogadtatásában. Mindenekelőtt természetesen az alkotó gondolkodás, tervezés felől, így saját munkáikkal. Biztos vagyok benne, hogy – általam némileg önkényesen kiragadva – Csomay Zsófia völgyikúti Szabadidőközpontja és Parkja Veszprémben, Dévényi Tamás Rácz fürdő felújítása, Perényi Tamás és Tomay Tamás a Ganz és a Kacsa utcában egymás mellett álló, szálloda, illetve iroda funkciójú épületei, Puhl Antal várbeli, az Anjou sétányon álló háza, Skardelli György és tervezőtársai Arénája és a köréje szervezett városi együttes, Sugár Péter Design Hotele, Turányi Gábor herendi Porcellániuma, Virág Csaba vári villamos teherelosztója, Winkler Barnabás lágymányosi irodaháza, Zsigmond László mézesvölgyi iskolakomplexuma Veresegyházán komoly szellemi élményt jelenthetnek az egyéb területek művészeinek, akadémikusainak is. Persze az építészeti tervezés és a megvalósítandó vagy megvalósult épület prezentációja, érthető kiállítása nem egyszerű feladat, s a befogadók részéről is felkészültséget igénye. Épp ezért az értő befogadást maguknak az építészeknek is elő kell segíteniük. Az építészet számára egyenesen létfontosságú, hogy képviselői egyszerre kommunikáljanak a szakmán belül és kívül, más művészeti ágak képviselőivel és a kulturális nyilvánossággal. Ezért is gondolom nagyon fontosnak azt a kezdeményezést, hogy épp a FUGA mint építészeti központ ad helyet a SzIMA különböző területeit bemutató sorozatnak.
Maga ez a kiállítás is keret, amelyen belül néhány általános szemponton túl mindenkire rá volt bízva, mit mutat be, milyen megoldást választ. Ne várjunk tehát átfogó képet, inkább egyfajta mozaikot, különböző lehetséges megjelenési és megjelenítési módokat. A hagyományos tablóktól a néhány fotó révén felvillantott épületeken vagy munkásságon át a szinte teljes életművet bemutató mappák sorozatáig, a terveket és gondolatokat egyaránt magukban foglaló nagyívű tablókig vagy akár egy gondolatot, koncepciót prezentáló installációig. Miközben a merítés ebben a formában is mutatja a szakosztály építészei által képviselt világok, irányok sokféleségét – s itt nézzék el nekem, hogy az egyszerűség kedvéért cimkékkel dobálózom – a high techtől az organikusig, a modernistától a regionálisig, ugyanakkor e sokféleség megjelenítésének különneműségében kifejeződik a közös-ség és az alkalom bizonytalansága is.
Nem tudom, hogyan lehet, fel lehet-e oldani a mára kialakult, mindenki által ismert áldatlan helyzetet. De úgy vélem, az egyéni és szervezeti autonómia, az egymás között és a nyilvánossággal folytatott kommunikáció ennek fontos eleme kell legyen. E kiállítást, s az említett rendezvénysorozatot ilyen megnyilvánulásnak szeretném látni. Mint ilyen, az építészek részéről első lépésnek tekinthető. Abban a reményben nyitom meg a kiállítást, hogy a mostanit továbbiak is követik.
2013. október 1.
küldés...
