Kurátor:
Miha DEŠMAN, Kristina DEŠMAN
Köszöntőt mond:
Őexc. Ksenija ŠKRILEC (budapesti nagykövet, Szlovén Köztársaság)
Megnyitja:
GUNTHER Zsolt (építész)
A megnyitó után Miha DEŠMAN tart előadást.
A kiállítás a szlovén építészet 2008–2014 közötti termését mutatja be. A kurátorok az építési kultúra kritikus szemléletével a szlovén építészeti kritikát kívánják revitalizálni. A szlovén építészet gondolati és képi világát megtestesítő 40 kiválasztott projekt jól tükrözi Szlovénia dinamikus építészeti közegét.
Az ARCHITECTURE = kiállítás első maribori bemutatása (2012) óta hatalmas minőségi és kreatív fellendülésnek lehettünk tanúi. A szlovén építészetet egyre inkább áthatja az a szemléletmód, amely a gazdasági, társadalmi és ökológiai megszorítások közepette újraértelmezi az építészet szerepét. A kurátorok az aktualizált kiállításra négy új épületet választottak ki, amelyek közül három meglévő tematikus csoportokat egészít ki (a felújításoktól az infrastrukturális létesítményekig), egy pedig az új témát vezet be, az ipari építészetet. Ezzel a kibővített anyaggal még inkább időszerű és változatos a kiállítás.
Kamarai tagok 1 kreditpontot igényelhetnek (1000 Ft). MÉK 2015/49
Megtekinthető: 2015 06 03
GUNTHER Zsolt megnyitóbeszéde:
Egy személyes építészet felé…
A kortárs szlovén építészeti kiállítás apropóján
FUGA,
Budapest, 2015. 05. 20.
A kiállítás ürügye kézenfekvő: 2012-ben Maribor Európa kulturális fővárosa volt. Ennek magyar vonatkozása is van Lévai Tamás személyében, amely az elején boldogsággal, aztán meg szomorúsággal töltötte el az embert. Szlovénia egyik nemzeti büszkesége a kortárs építészet, ezt logikus volt a kultúrális főváros rendezvényeinek keretében bemutatni.
A 2012-es évet tekinthetjük a gazdasági válság lezárásának, hiszen mindenkinek elege lett a sirámokból, tunyaságból, a világ pedig éledezni kezdett. A bemutatott korszak átfogja a válság építészetét, a felölelt periódus 2008 és 2012 közé esik. Mégis a megépült épületek minőségén messze nem az olcsóság látszik, sokkal inkább a józan mértéktartás ötvözve egyfajta tervezői leleménnyel.
A kiállítás szándéka a dokumentálás mellett az építészeti kritika megújítása és vitalizálása volt. 40 épület jelenik meg a tablókon. Ezt kíséri a kiállítási katalógusban található 9 esszé, amelyet különböző korú kritikusok írtak.
Itt megállnék egy pillanatra: egyre fontosabbnak tartom építészet és a kritikai recepció, vagyis az építészeti textus kapcsolatát. Ez azért is alapvető, mert segít tisztázni az építészeti koncepció és térbeli manifesztációjának kapcsolatát. A kiállított szlovén munkák egy része ugyanis erősen köthető a koncepcionalitáshoz. Érződik, hogy a kezdeti gondolat töretlenül halad a megvalósulás felé, a dialógus a koncepció és a terv között folyamatos. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a reflexió kontúrosodik.
A használható identitás. Előnyben vannak az ún. új nemzetek: tele vannak ambícióval, bizonyítási vággyal. Az identitás kérdése sokszor a viszonyítási alap meghatározása. A múltba révedés helyett a jövő víziója erősebb. És az építészet erősen identitásképző. Pontos lenyomata egy nemzet, egy társadalom önképének. Azt is mutatja maradandóan, hogy a társadalom mit tart fontosnak És azt is, hogy ezeket az épületeket milyen igényességgel formálja meg – a legkisebbtől a legnagyobbig. Én az igényességet akár mint műfajt is meghatároznám. Ennek fényében a kortárs szlovén építészet értékrendje egy új szintre került a jelen közép-európai építészetben.
Az épületeknél még nagyon fontos számomra a lépték kérdése, amely az épületet és kontextusát összekapcsolja. A lépték nem feltétlen azt jelenti, hogy egy épület pontosan akkora, mint a környezete, hogy harmonikusan illeszkedik. A léptékhelyesség néha váltást is jelent. Amikor a nagyon kicsi azáltal válik fontossá, hogy a nagyon nagy mellett van. Gondoljunk csak Miha Kazljelj Grintovec alatti menedékére.
A felvetett csoportokból hozzám a „felújítás, párbeszéd” című áll legközelebb. Talán azért, mert elég sokat foglalkozom ezekkel a kérdésekkel az utóbbi időben. A meglévő szubsztancia továbbfűzése sok szempontból időszerű: az első nagyon pragmatikus: a válság miatt a tabula rasa sokszor túlságosan költséges. Továbbá az alkalmazkodás több szintje jelenik meg a továbbépítésben: nevezetesen nemcsak a városi közeg, hanem a mikrokörnyezet is mérvadó. A történelmi folytonosság felvállalható, a téri történet továbbszövése sokszor izgalmasabb és tartósabb narratívákhoz vezet, mint az új, a friss esetében. A szlovén példákban egyensúlyba kerül a kortárs és a meglévő szubsztancia. Első ránézésre a képlet egyszerűnek tűnik: a historikus épület adja a hangulati hátteret, a patinát, a kortárs pedig a funkcionális implantátumot. Azonban a kettő folyamatos párbeszédben áll egymással, és mindez olyan sok körön át zajlik, hogy a kezdeti feleselés megértő beszélgetéssé szelídül. Egymást erősítő szólamokká. Ez nagyon sok gondolati munka, mely első pillantásra nem látszik, de az értő szemet lenyűgözi.
Az itt látható munkák megvalósulásának feltételét abban látom, hogy a befogadó közeg nem fél az építészeti kísérletezőkedvtől. Ez még a legegyszerűbb esetben is nyilvánvaló: a tradicionális formák újragondolásánál. A ház mint archetipikus forma többször, több variációban jelenik meg. A megszokott és az idegen párbeszéde zajlik. Az otthonos fogadja be az ismeretlent. Az előző felvetésre visszautalva: itt is jelen van az kétirányú párbeszéd, amitől az egység létrejön. A hagyomány és az invenció egyensúlyba kerül. Arányossága folytán pedig ritkán esik túlzásokba.
Most térek vissza a címben felvetett gondolathoz. Az építészet nagyon is személyes, üzeneteivel meg tudja a bentlakót szólítani. Nem kell beburkolóznia, díszeket magára aggatni, hiszen pőreségében is beszédes, amennyiben hiteles a térisége. A kiállított épületek ennek kézzelfogható bizonyítékai.
küldés...
