Szóagyag

Megnyitja: Kovalovszky Márta művészettörténész

Az emberiség első írása AGYAGba íródott körülbelül ötezer éve Mezopotámiában. Az utóbbi két évben a számomra fontos szövegeket a tárgyaimba írtam, AGYAGba. /Bán Mariann/

Megtekinthető: 2013 11 24

Kovalovszky Márta megnyitója:

TYÚKANYÓ MESÉI
64. A NEMZET CSALOGÁNYA

Blaha Lujza, született Reindl Ludovika szenvedélyes asszony volt és nemcsak imádott közönsége előtt, hanem otthon is, polgári nyugalmat és művészi szeszélyt barátságosan elegyítő szobáiban, de különösen a konyha környékén. Ha levesfőzés vagy más művészi tevékenység közben elfogta az indulat, repkedtek kezéből a tányérok, a levesestál. Férje, Jan Blaha (cseh-osztrák katonazenész) pattogós zenekari ritmusban kapkodta fejét a repülő csészealjak elől.
Bán Mariannról nem állíthatja a művészettörténet, hogy híres énekes-színész lenne, azt sem, hogy levesestálat vagy más cserépedényeket vagdalna környezetéhez. Mégis akad valami, amiben Blaha Lujzához hasonlít: a hajigálás nemes szenvedélye. Ő keramikus lévén agyagból dolgozik. Abból gyúrja a „tésztát”, vágja, csapkodja, formázza munkáit. Mostanában pecsétjeivel apró betűket nyom agyagdarabkák felületébe, angol és magyar szavak bicegnek a többnyire kékes fehér máz alatt, ki-kicsap a forróság a kemencéből, a művész ilyenkor kipirul és házias mozdulatokkal gömbölygeti a kis tárgyakat. A kompozícióba puhán beosonó macskák nyújtózása, meg a maszatos, hevenyészett motívumok az írások körül, aztán a cipőcskékben botladozó lábak, a bámészkodó pillantások, a csillagokkal és tollakkal ékesített öntudatos fülek persze, hamar elárulják, kinek a kemencéjében sültek olyan ropogósra. Mariann szerette ezt a munkát: az agyag is kedvére való, a pecsételés nyomán kirajzolódó szöveg még inkább. Általában sokat olvasott és a leírt mondatokat többnyire fontosnak találta, az írásjeleknek, betűknek meg különben is már hosszú idő óta tudott örülni. Egy római utcatábla rajzos tisztasága, a grúz írás muzikális dallamai, a görög ÁBC betűinek nyájas szögletessége vagy a modern falfirkák eddig is közel álltak lelkéhez, de mostanában bizonyos szövegek még a betűk stílusánál is fontosabbak lettek neki. „Az utóbbi években a számomra fontos szövegeket a tárgyaimba írtam” – így hümmögött maga elé, s a keze alól krumplinudliként kipenderülő tárgyak megilletődve hallgatták. Aki közelükbe kerülve maga is forgathatta a tenyérbe mászó új „süteményeit”, először az is a szöveg kibetűzésébe mélyedt, s csak később vette észre a régről ismerős motívumokat: a tág-szemű babafejeket, a bumfordi kezeket, amelyeknek rajza mintha már akkor is a grúzok dallamos kalligráfiájára emlékeztetett volna. Ezúttal azonban mégis másról volt szó: valóban a betűk mozgékony billegéséről, a szavak konkrét jelentéséről, a szöveg állításainak súlyáról. A keramikus a formát kereste, a hangot, amely majd méltó módon fejezi ki, amit ő maga is gondol. A kis tárgyak körül kezdettől fogva valami belső fény imbolygott, mely megvilágította, kiemelte és elmélyítette az idézett írások szavait, mondatait, különös jelentőséget adva nekik.
Így olvasgatott, dolgozgatott műhelyében csendesen, sültek a kis agyagtárgyak, hűldögéltek szelíden, a keramikus asszony azonban nem nyughatott. Egyszer csak úgy érezte, megvan, amit keresett: forma és hang méltó egyensúlya. EX VOTO – toppantott fenyegetően, türelmetlenül, mindenesetre szenvedélyesen.
Akkorra már elszaporodtak a kölcsön vett mondatok, tele volt EX VOTO-val az asztal, egymást kergették a sorok otthonosan. ”Csere-bere, fogadom/többet vissza nem adom” – határozta el akkor a keramikus – és villámsebesen egy kiállítást kezdett tervezgetni, ahol tovább adhatja, amit kedves olvasmányaiból legjobban szeretett idézni. Gyűlt is a közönség, óvatosan közel hajolva a tárgyakhoz betűzgették az emberek az ákom-bákomokat. Milyen igaz! – hüledeztek. A szenvedélyes asszony kezéből időről időre útra keltek a szavak, Thomas Jefferson, George Orwell vagy Parti Nagy Lajos válogatott mondatai. A látogatók fejéhez vágta például, hogy „minden ember egyenlőnek született”, hogy „akié a múlt, azé a jövő, akié jelen, azé a múlt”, és ”aki nem hiszi, essen le a nadrággya.” Felháborodott tenyeréből sorra csusszantak ki és könnyű lövedékekként repültek a levegőben a levesestálnál, csészénél nehezebb szavak, mondatok. A művész régi és leendő hívei nem kapkodták fejüket a rájuk záporozó szövegek elől, fegyelmezetten érdeklődve fogadták a mondatok süvítését, sőt – ahogy Cecilia Bartoli szokta a zenekart bíztatni – „tempo, tempo” kiáltással sürgették a művésznőt. Akit fejen talált, az ráébredvén az igazságra, hálásan kiáltotta a „nemzet csalogánya” felé: Hogy volt! Hogy volt!

Kovalovszky Márta

(2013. november 18. FUGA)