A jól hangolt zongora két nagy kötetének megszólaltatói az elmúlt évtizedekben többféle módszert követtek. Nagy ritkán előfordul, hogy valaki nekigyürkőzik, és a teljes sorozatot eljátssza, természetesen nem egy hangversenyen. Évtizedekkel ezelőtt ezt tette Richter a budapesti Zeneakadémián, sokunkat ajándékozva meg életre szóló élménnyel. Egy másik lehetőség kevésbé herkulesi, de sokkal gyakoribb: csak egy-két, netán négy-öt prelúdiumot és fúgát választani, s ezzel egy koncert egy meghatározott részletét szentelni az ellenpontozó bachi hangszeres repertoárnak. Csalog egy harmadik utat választott. Két hangverseny műsorán összesen 24 prelúdiumot (tizenkettőt-tizenkettőt) szólaltatott meg a 48-ból, de nem a komplett első vagy második kötetet, hanem mindkét alkalommal egy-egy „vegyes 12-est”, amely szabadon cikázik az egyes kötetek között, olykor több prelúdium és fúga idejére is az egyik vagy másik kötetben maradva, máskor sűrűn váltogatva az egyes kötetek anyagát, de nem lépegetve fokról fokra a hangnemi lajtorján. Ez egyrészt már elég sokat markol a Wohltemperiertesből ahhoz, hogy képet adjon róla, másrészt előzékeny a közönséggel, mert 12 prelúdiumot és fúgát még meg lehet egy ültő helyben emészteni (24-et már kevésbé), harmadrészt a műsort összeállító hangszerjátékos kreativitásának is jelentős teret kínál.
A Mikulás-napi (székén mindenkit szaloncukor várt) második koncert élményét összefoglalni igyekezvén mindenekelőtt az atmoszféra homogeneitását kell említenem. A Csalog-koncertek rendszeres látogatói jól ismerik ezt: összpontosítás, elmélyülés, a lényegtelen mozzanatok kiszűrése. A művek közléséhez és befogadásához oly fontos interakció előfeltétele, melyet Csalog mindig igyekszik megteremteni. Ez jellemezte az egész koncertet. Másrészt gyakran éreztem bizonyosfajta aszkézis jelenlétét: Csalog Gábor, úgy tetszett, nem akar „szépen zongorázni”. Nem kevert ki sok színt, nem alkalmazott sok dinamikai árnyalatot, nem játszott virtuózan (még hibátlanul sem mindig), mintegy azt sugallva ezzel, hogy a lényeg itt nem a zenei karakterekben, s nem is a kivitelezésben rejlik, hanem a történések logikájában, a témák és mozgástípusok egymáshoz való viszonyában -abban a párbeszédben, melyet a tételek egyes elemei egymással folytatnak.
Több olyan tételpárt is hallottunk (II. d-moll; II. c-moll; II. gisz-moll, amelynek prelúdiuma alkalmas a concerto-karakterű megszólaltatásra, s ehhez a pergő, intenzív zenélési módhoz a gyorsabb tételekben Csalog ezen az estén érzékelhetően vonzódott is. De bőven akadt kivétel: a II. kötet F-dúr prelúdiumában a folyamatosságot, a dallam legatóját élveztem, az I. kötet nevezetes C-dúr prelúdiumában viszont a finoman tárgyilagos non legatót, amely itt és most nyilvánvalóan a tétel „slágerdarab” mivoltától segített eltávolodnunk. Ouverture-szerűen indult Csalog értelmezésében a II. kötet Fisz-dúr tételpárjának prelúdiuma, míg az
I. kötet esz-moll prelúdiuma természetesen ezúttal is feltárta passiózenei gyökereit. A
II. kötet A-dúr prelúdiumát pedig moderato tempójú, nyugodt, derűs invencióként hallgattam. A műfaji értelmezés sokszínűsége a fúgákra is kiterjedt (mindjárt a bevezetőül megszólaltatott II. kötetbeli F-dúr tételpár fúgájában frappánsan hatott az orgonaszerű komponálásmódot hangsúlyozó előadás, a motívumok játékos szembeállítása), de itt azért mégis inkább a tételek hasonló szellemű értelmezése tűnt fel. Csalog ugyanis a legtöbb fúgát azzal a magatartással szólaltatta meg, amely az interpretáció lélektani alaphelyzetének örök kettősségéből, a cselekvő és a megfigyelő attitűd együttes jelenlétéből az utóbbit erősíti fel, s az előbbit értelemszerűen gyengíti. „Megismerő” vagy „hallgatózó” zongorázásnak nevezném ezt a zenélési módot, amely feladja a tempóegységet, sokszor lassít, mintha bizonyos részleteket nagyító alatt is meg akarna figyelni, vagy még inkább: a hallgatóságnak demonstratívan megmutatni. Kétségtelen, hogy ez a (mellesleg: meglehetősen „régi vágású”) szabadság megóvja a fúgákat mindenfajta gépiességtől, másfelől azonban bármennyire is „elemző” zenei magatartás szülötte, az imbolygó tempóhullámzással feláldozza a produkciók tökéletességét. De hát talán itt érkezünk a döntő mozzanathoz: a produkció szó említésekor. Nagy sikerű koncertjén Csalog a jelek szerint nem „produkciókat” akart a közönség elé vinni, hanem az előadó szerepéből félig-meddig kilépve (mert teljesen azért mégsem lehet) arra ösztönözte a jelenlévőket, hogy „hallgassuk együtt” a Wohltemperiertes Klavier prelúdiumait és fúgáit. (December 6. -Fuga Budapesti Építészeti Központ. Rendező: Fuga Budapesti Építészeti Központ)
Szerző: Csengery Kristóf
Lapszám: MUZSIKA 2010 február
küldés...
