Szöveg:
KEMÉNY István (író)
Zene:
MÁTRAI Péter (építész, zeneszerző)
Youtube: https://www.youtube.com/watch?v=ROIape1eBj4
KEMÉNY István megnyitóbeszéde:
“Kedves Közönség!
Ez a kiállítás a harmadik legideálisabb megjelenítése az itt látható anyagnak. Lehetne ideálisabb is. Kétféleképpen. Az egyik az lenne, ha kapna Ráthonyi Kinga egy parkot, mondjuk a Tabánt (esetleg hozzá a Gellérthegy északi oldalát is), és kapna hozzá egy nagyszobányi kemencét (az agyagárakról ne beszéljünk, de agyagot is kapna persze), és elkészíthetné ennek a kiállításnak az anyagát akkorában, hogy a porcelánágyakra oda lehessen feküdni vagy ülni, a Platóra ki lehessen állni, és a hattyúk nyakát át lehessen ölelni. Esetleg át lehessen sétálni a porcelánfelhők alatt úgy, hogy ne verjük beléjük a fejünket. Mert bizony sétálnánk ebben a parkban. És nem is park lenne már, hanem kert, sőt Kert nagybetűvel, ahol az összes itt látható tárgy el volna helyezve, a párnák is külön-külön, és mindegyiket fel lehetne keresni, egy-egy facsoport közepén, egy-egy bukszus-sövény mögött, vagy a Citadella tetején. De senki nem tudná pontosan, hogy hány tárgy van összesen a Kertben, mert a műholdfelvételeket is hamisíthatják, az ember csak a saját szemének higgyen. Szóval lenne egy kert Budapest közepén, ahol Kinga szobrai laknak. A másik ideális megoldás az lenne, ha egészen kicsiben is meglennének ezek a szobrok. Ha ezeket a fémlemezeket egymás alá-fölé lehetne tolni, mint a fiókokat, és az egész egy fiókos szekrényt alkotna, és ez a szekrény akkora lenne, hogy ékszerként lehetne viselni nyakban. Esetleg lenne hozzá kiegészítőnek két fülbevaló is: egy kis csipesz és egy kis nagyító, amikkel nyitogatni lehetne a fiókokat, és mutogatni-csodálni lehetne a majdnem mikroszkopikus szobrokat.
Mindkét megoldás jó lenne, mert egyben maradhatna ez az anyag, ami itt látható, és ami majd szét lesz hordva, mint minden kiállítás. Ezek a szobrok egyenként is szívhez szólóak és megindítóak, csodálatosak. De ez a kiállítás így együtt hipnotizál.
Kikényszeríti, hogy elkezdjem az Egészet keresni, történeteket találjak ki, kiegészítsem a részleteket. Elég csak jelezni például, hogy a főhősnek, a Pöttyös Kiscsajnak saját útja van (lásd a kis piros bombázót, aki egy műúton jár), és elég még egy szobor, ahol látunk egy műutat (a Titanik bár előtt) – és már tudjuk is, hogy ez az út végig itt kanyarog a szobrok közelében, és csak azért két kis szakaszt láttunk belőle, mert többre nem volt szükség. És kész is egy asszociációs lánc, az út, ami a szobrokat összefűzi. És asszociálunk arra, hogy a műút, amin a kis piros bombázó áll, egy kis repülőgép anyahajón is átvezet, ott igazából fel- és leszállópálya. És az anyahajó-verziót megtámogatja még vagy húsz szobor a kiállításon, amik hajók és szigetek, és hattyúk… és fel tudjuk fűzni az egész kiállítást egy asszociációs láncra, aminek a fő motívuma a hajó. És még vagy három olyan asszociációs láncot találhatnánk, amire az összes szobrot fel lehet fűzni.
Abban talán mindenki egyetért, ha végignézi ezeket a szobrokat, hogy itt egy egész világot látunk. De talán lesz, aki azt mondja, hogy ez a világ egy gyereknek a mesevilága, és kész. Ez is érvényes magyarázat, de kevés. Mert ezek a „mesék” felnőttként vannak értelmezve. A „nagy sötétlő” erdő Dante erdeje, „az emberélet útjának felén”. Lehet azt gondolni, hogy a Pöttyös Kiscsaj még nem járt odabent az erdőben, vagy, hogy nem is tudja, mi van mögötte. De ahogy ott áll, háttal a nagy sötétlőnek, mégiscsak azt érezzük, hogy járt. És most kijött a szélére levegőzni (levegőért kapkodni?), és megállt háttal az erdőnek, de tudja, hogy vissza fog menni.
Érezzük a sorsszerűséget. Mitől is?
Minden szobrászati anyag megrepedhet, széteshet. De aki porcelánból (kerámiából) csinál szobrot, annak a szobor megformálása után van egy külön köre a sorssal. Van egy pillanat, amikor kinyitja a kemencét, és amit odabent talál, az tőle független: az már a kemence pillanatnyi hangulatától függ. Repedhet, olvadhat, szét is robbanhat az egész. A kiégetés során istenítélet történik. Tűzpróba. A kemence gondol egyet, és néha furcsa, deformált szobrokat dob ki: például egy félig szétolvadt fekete hattyút. Vagy kettétöri az égboltot, amit pedig a szobrász két égtartó oszloppal is gondosan megtámasztott, hogy le ne essen a földre. De a kemence csak vigyorog a maga módján, és letöri az égboltból azt a részt, amiben ott a repülő: így lesz a repülésből zuhanórepülés. Vagy kettévág/olvaszt egy fehér hattyút. Néha meg egyszerűen elrepeszt egy udvart. De ha olyan kedvében van a kemence, pozitív is tud lenni: például egy hattyú, aki a szobrász eredeti szándéka szerint csak állt a vízparton, úgy jött ki a kemencéből, hogy a csőre belehajlik a vízbe.
A Pöttyös Kiscsaj, akármilyen meseszerűnek és naivnak tűnhet is az ő pöttyös kiscsajsága, valójában egy istenítélet (a kiégetés) utáni világban él. Egy olyan világban, ami átesett egy kiégetésen. Őt magát is kiégették, de kiégetté nem vált.
Ezek a szobrok az ő életét életik velünk. Történetekbe és helyzetekbe kerül, gondolkodik, érez. Nem cselekszik, hanem történik és létezik. Van családja, és van élete, tervei, vágyai. Vannak felhői, és a felhőknek embernevük, és vannak sötét felhői mesekönyv-idézetekkel. És vannak balti naplemente-felhői drámaidézetekkel. És vannak felhői, amiket oszlopok tartanak. A felhőtartó oszlopok. Ezek szükség esetén égbolttartó oszlopokká is válhatnak. És van felhőfüggönye, névtelen és felirattalan felhőkből. És van erdeje is a Pöttyös Kiscsajnak, a „nagy sötétlő” aminek a szélén áll, háttal. És vannak alakváltozatai is: hajóként anya, repülőként kis piros bombázó, akiről nem tudni, hogy a hat kávészem-szerű bombázó üldözi-e őt, vagy ő vezeti azokat. És van libikókája is: a testarányokat figyelembe véve kb. 6 köbméteres és tizenöt tonnás kőtömb. Ennek vethette a hátát a Pöttyös Kiscsaj, és mivel a szobor címe szerint egy hanyattesés tanúi vagyunk, a kőtömb engedelmesen feldőlt. És ha ránézek erre a hanyatt dőlt tömbre, ami hasonlít egy libikókához is, kicsi is és hatalmas is, érzem a súlyát, de közben tudom, milyen könnyű, hirtelen az az érzésem támad, hogy nem is szobrot látok. Hipnotizálva vagyok. Úgy érzem, hogy több dolgot csinálok egyszerre. Szobrot nézek, szobrot gondolok. Szobrot olvasok. Ráthonyi Kinga szobrairól eddig is sejtettem, hogy valójában versek porcelánból. De most már biztos vagyok benne.
Kedves Közönség, ezennel megnyitom Ráthonyi Kinga verseskönyvét.
Kemény István”
TÓTH Krisztina RÁTHONYI Kinga porcelán szobrairól:
“Boldogulni
Ráthonyi Kinga porcelánszobrairól
Ráthonyi Kinga porcelánszobrai a FUGA alagsorában első pillantásra felhőtlen játéknak tűnnek. Felhőtlennek még akkor is, ha két, felhőkből álló installáció lóg is a plafonról.
Olyan benyomást kelt az egész terem, mintha egy komoly, felnőtt tudással is bíró gyerek ismét nekifogott volna gyurmázni. Közelebb hajolunk az apró mini-világokhoz, és hirtelen zavarba jövünk. A pöttyös, katicára vagy labdára emlékeztető részlet szinte mindenütt felbukkan, de mindig másra figyelmeztet. Ott van a kispárnák között, ott van a szerelmesek kihűlt ágyán és ott van a harcirepülők között is: a bombázók egyike ezzel a kis pöttyös anyaggal van letakarva. Jé. Visszahőkölünk, nem értjük, aztán megint odahajolunk, és apránként rájövünk, hogy a játék tele van keserű iróniával. Ráthonyi Kinga humora finom, rejtőzködő humor, ahogy a művek is kerülik a harsányságot. Nem nevettetnek, hanem cinkosan oldalba böknek. A Stonhenge feletti elem például olyan, mint egy édesvízi kagyló, amitől az egész tárgy valahogy emlékezteti a látogatót a gyerekkori balatoni nyaralásokra, és a parton kapható béna, kagylóból készült ajándéktárgyakra. Kinek ne dobbanna meg erre a szíve? És kinek ne hagyna ki, ha a Rengeteget látja, és már nem ő a gyurmázó kisgyerek, hanem az, aki eltévedt benne?
Ráthonyi Kinga játszik a műveltséggel is, porcelánból írja újra a Shakespeare-szonetteket, bolondozik, hülyéskedik, aztán magunkra hagy bennünket, mert végtére is
felnőttek vagyunk, nekünk életnagyságban kell boldogulnunk. Mondom: boldogulnunk.”
Megtekinthető: 2017 05 19
küldés...
