Közreműködik: Rajk Judit ének, Németh András zongora
Elhangzik:
Jeney Zoltán-Weöres Sándor: Én imádottam… – részlet a Halotti
szertartásból
G. Carissimi: No, no, non si speri….
F. Schubert: B-dúr szonáta, D 960, II. tétel Andante sostenuto
Liszt Ferenc: Sancta Caecilia
Búcsúztatja: Szegő György, Saly Noémi
(Kérünk mindenkit, aki teheti, hozzon egy üveg bort, hogy koccinthassunk János emlékére.)
Budapest lelkének egy darabja – Gerle János (1947−2012)
Gerle János 1947. március 12 – 2012. december 4.
Gyertya ég az asztalomon. Már megint. Annak gyújtottam, aki elment. Gerle János tegnap este békében hagyott itt bennünket. Sokáig küzdött a leküzdhetetlennel. Mert az élet nem arra való, hogy csak úgy átengedjük. Bizonyos, hogy lesznek sokan, akik majd elemzőn méltatják életútját. Lesz egyre több barát, meg minden, ami ilyenkor lenni szokott. Én meg itt ülök, és rá gondolok. Idén múlt 47 éve, hogy találkoztunk. Nem azt írtam, hogy 47 éve ismerem, mert annyi idő is kevés valakit megismerni. Volt, amikor nem értettem. Volt, amikor nehezteltem rá. De barátnak mindvégig megmaradt és ez már így lesz az idő végéig. A nekem szabott idő végéig. Nyugodj békében János!
Sáros László György DLA
Budapest, 2012. december 5.
„Drága János Bátyám! A gondviselés rám mérte a feladatot, hogy Magának haló poraiban elégtételt szolgáltassak. Nem tudok Magáról többet, mint ami beadványaiban olvasható, ezek az írások azonban végigkísérték eddigi életemet.” − így kezdődik Gerle János írása („Kicsinyekre a legnagyobb vigyázat!” − Bartos János beadványai) a Budapesti Negyed folyóirat A meg nem épült Budapest című számában. Az apai hagyatékból előásott leveleket egy 86 éves, félbolond öregember írta. De ahogyan János nézett rájuk, attól szégyenkező félmosollyá szelídül a legpimaszabb röhögés is: „…éppen úgy feltárul belőlük Budapest lelkének egy darabja, mint a megépített város köveiből. Ha csak ennyi, már akkor sem volt egészen hiába.”
Nem, Jánossal kapcsolatban nem akarok haló porról, pláne nem elégtételről beszélni. De most szembesülök vele, hogy bár őszintén szerettük egymást, szégyenszemre nemigen tudok róla én se többet, mint amennyit a ritkás találkozások és az írott betűk engedtek − viszont ez a kevés végig fogja kísérni egész további életemet.
Ha csupán a száraz adatokat próbáljuk összegereblyézni, ott se végzünk könnyen, de ne hátráljunk. Gerle György építész fiaként és Preisich Gábor unokaöccseként egyenes útja vezetett az építészkarra, de hamar másfelé fordult az érdeklődése: Ybl Miklós hagyatékának rendezése és feldolgozása eldönti a pálya további nyomvonalát. Közben azért elvégzi a MÉSZ mesteriskoláját, 1983-ig tervez. Attól kezdve − már akkor! − szabadfoglalkozású. Lapot szerkeszt − Szegő György emlékszik a 70-es évekbeli szamizdat levél-folyóiratra, az ÉL-re is, de én persze főleg az Országépítőre −, és sorra jelennek meg a könyvei, amelyek minden magyar értelmiségi polcain kézügyben kell, hogy álljanak: A századforduló magyar építészete (1990), Századforduló (1992), A pénz palotái (1994), Makovecz Imre műhelye (1996), A szecesszió Budapesten (1999), Makovecz (2002). Eközben társszerzője Budapest Építészeti kalauzának (1997), az először Amerikában megjelent The Architecture of Historic Hungary-nek (1998), a Budapest − Építészeti részleteknek (1999), a Vidéki építészeti kalauznak (2002), az Alföldi szecessziónak (2008), és – intézi el egy legyintéssel a többit – „folyóiratcikkek, tanulmányok, katalógusok és egyéb kiadványok szerkesztését végeztem”. 2002-től írja-szerkeszti Az építészet mesterei sorozatot a Holnap Kiadónál: a Hauszmann Alajos, Ybl Miklós, Pierre Vago, Lechner ödön, Feszl Frigyes, Medgyaszay István, Steindl Imre, Vágó József, Komor Marcell és Jakab Dezső, Korb Flóris és Giergl Kálmán, Toroczkai Wigand Ede és Pollack Mihály életművét bemutató köteteket, amelyek nélkül ezekről az alkotókról többé nem szólhat érdemben senki emberfia. (A Lajta Béláról szóló kötetet már nem ő fogja befejezni, de meglesz az is.)
1986 és 1993 között képviselte Magyarországot az UNESCO századfordulós építészeti kutatóprogramjában. Számtalan konferencián tartott előadást − utolsó nagy szereplése idén márciusban Londonban volt, a Royal Institute of British Architects szervezésében beszélt Makoveczről. Tervezett kiállításokat: Építészeti tendenciák (1982); Lélek és Forma (1986); Ybl Miklós (életmű, 1992), Magyarországi organikus építészet (vándorkiállítás, 1987-től), 100 éves az Országház (2002), Folytatni a teremtést (2009). Ebből a sorból emeljük ki a legrangosabbat: 2000-ben a Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának kurátora, a kiállítás középpontjában Maróti Géza munkássága állt. Szaktanácsadó volt több századfordulós épület felújításánál, a közelmúltban az Élőlánc mozgalom „utcai harcosaként” is küzdött korrupt önkormányzatok és gátlástalan befektetők áldozatainak, a zsidónegyed házainak megmentéséért.
Oszlopos tagja volt a Budapesti Városvédő Egyesületnek, a Nemzeti Panteon Alapítványnak, a Kós Károly Egyesülésnek és Alapítványának, és – egyáltalán nem mellékesen – egyik alapítója a Nagy Budapest Törzsasztalnak, amelyből a BUDAPEST folyóirat kinőtt. 1997-ben Ybl-díjat, 2012-ben pedig Ezüst Ácsceruza díjat kapott: ez utóbbit özvegye vette át a minap, jóformán csak órákkal János halála után.
Fáradsz, olvasóm? Gerle János nem fáradt. Derűvel és alázattal végezte ezt a mérhetetlen munkát, miközben az utolsó hat-hét évben, 2005-től kényszerű nyugdíjba vonulásáig tanított a debreceni egyetemen, fiatal és idősebb kollégákat sarkallt közös munkálkodásra és töprengésre, példát mutatva alaposságból, lényeglátásból, nagyívű gondolkodásból és a középen maradás művészetéből. Kiabálni valószínűleg senki nem hallotta, de haragudni, undorodni nagyon is tudott. Kiköpte a langyosakat, tűpontosan ismerte a hatalom, a pénz természetét, és irtózott mind a kettőtől, ahogy az aljasság minden formájától. Kérlelhetetlen tisztessége, szabadság- és hazaszeretete sokakat vonzott és sokakat borzolt − nem akart romantikus hős lenni, de hitt a spiritualitásban, a falak szellemében, a magyarságban. Nagyon nem véletlen, hogy kedvenc kutatási területe a magyar kultúra forrongó aranykora, az előző századforduló volt, amikor irodalomban, zenében és építészetben is megszólaltak azok a hangok, amelyek egyszerre voltak magyarok és európaiak, előremutatók és hagyományhűek, egyéniek, de a közösség szolgálatára, örömére vagy jobbítására szántak. című cikkében írja:
„A nagy újdonság itt az öntudatnak egy új, korábban csak kivételes személyek által tapasztalt, most egyszerre általánossá váló formája; a bátorság, hogy hihetünk abban, hogy bennem, bennünk, mindegyikünkben személyesen meg tud jelenni a közösségnek szánt (égi?) üzenet, a korszellem megnyilatkozása anélkül, hogy a közös hagyományra támaszkodnánk. (…) Lechner Ödön és társai számára a technika által kezükbe adott materiális lehetőségek alkalmat adtak arra, hogy a népi kultúrában megőrzött szellemiséggel a születő, új, modern művészetet megtermékenyítsék, hogy az az általános fejlődésben egy nemzeti sajátosságokat és egységes világképet egyként őrző kultúraként tudjon továbbélni.”
Ja, és itt van még három házasságból öt szép, okos gyerek. A legkisebb két és fél éves. Apjuk ingei a szekrényben, kéziratai a számítógépen, fürkésző, mosolygós tekintete örökre rajtunk.
Saly Noémi
Gerle János, 1947-2012 (elhangzott 2012. dec. 19-én a FUGÁban
rendezett virrasztáson)
Amikor két hete megkaptam a hírt, nem szerkesztőként gondolkodtam.
Karinthy az „Utazás a koponyám körül”-ben élcelődött azon, hogy a
sajtó előre dolgozik nekrológokon. Ma ezt azzal váltják ki sokan, hogy
a netről összegereblyézik az életmű írott nyomait. Az alábbi írás nem
így született. Talán kimaradt egy-egy adat vagy fontos momentum, de
hiszem: pótolja ezt a belső érzelmek kontrollja. Az biztosabban
közvetíti János nagyságát. Így hallgassanak meg.
Drága Család, kedves Barátok,
János egyszerre volt és marad örökre építészettörténeti kalauzom és
személyes barátom. A 70-es években kiadott egy szamizdat
levél-folyóiratot ÉL címen, akkor kerültünk közel egymáshoz. Az „élő
építészet” név még nem volt bevezetve, az ÉL betűkép Építészeti Lapok
címet is rövidítette. Nem sokkal voltunk a Makovecz-Sáros-Gerle
tér-kísérletek / pályázat után, amelyek forrása Rudolf Steiner
tánc-elmélete és praxisa volt. Olyan szellemtörténeti dimenziót
nyitottak meg a jelenkori-művészet és kortárs-architektúra felé,
amelyhez sem a modern építészet felől, sem szélesebb értelemben a
magyar kultúra felé nem tettük még járhatóvá az utat… Erre az egész
magyar értelmiséget érintő kihívásra egy éve Makovecz Imre, most Gerle
János halálának fájdalmas gyászmunkája ad sürgető lehetőséget.
Amikor 1980-ban egy éven át országjárógyűjtéssel előkészítettük a
Budapest Galéria által bátran bevállalt „Építészeti Tendenciák
Magyarországon 1968-81” című kiállítást, a konkrét eseményen túl
elindult egy szakmapolitikai folyamat, amelynek során az építészek
lassan saját kezükbe vették sorsukat. Persze munkánk során nem voltunk
ennek direkt tudatában. Tettük, amiről tudtuk, hogy tennünk kell. Mert
a leg különfélébb karakterű, magas minőségű tervek százai hevertek a
fiókokban, tetszhalott állapotban… Mindaddig hittünk a mustra átütő
erejében, amíg a hivatalos folyóiratban a kiállítás kapcsán „Távozz
tőlem Sátán” címmel meg nem jelent egy dörgedelmes recenzió.
1980/81 telén egyik autós gyűjtő utunkon én vezettem Kaposvár felé,
János humanizmusába nem fért bele az a habitus, amit a honi autós
közlekedés részvevői elkerülhetetlenül megélnek. Lőrincz Ferihez,
Kampis Miklóshoz, meg a színházba igyekeztünk – ahol akkor dolgoztam.
A hirtelen megfagyott jégen Igalnál felborultunk. Csoda történt,
hajunk szála sem görbült. Éjjel a színházban az igazgató
megkönnyebbülve összegezte: az autó azért van, hogy összetörjük. Az
Angyal akkor kiállt János és sofőrje mellett. Azóta minden évben
megünnepeltük „újjászületésünket”. Éppen tegnap, december 18-án
kellett volna leülnünk. Természetesen ilyenkor beszélgettünk arról is,
hogy a Tendenciák tárlata – címének megfelelően – mindenféle fiókból
előkerült, nem csak az organikus, de minden meg nem épített jó
épület-terv előtt nyitva állt. Az építészek éltek is vele. De aztán
inkább előre néztünk mindig, több szó esett arról, mi a feladat jelen
időben.
Volt mit tennie. János, mint kurátor nem tett különbséget szerves és
kortárs munkák között akkor sem, amikor 2000-ben a 7. Nemzetközi
Építészeti Biennálé magyar kiállításának nemzeti biztosa lett. Tudom,
mert az a megtiszteltetés ért, hogy hívására közvetlen munkatársa
lehettem. A magyar kiállítás – a Tiszai ciánpusztítás évében –¬, a
főkurátor „Több etikát, kevesebb esztétikát” jelmondatának jegyében
óriásit szólt. Ökologikus gondolkodásról, felelősségről, lehetséges
építész-magatartásokról. A nemzetközi publikumból nem egy látogató
sírva jött ki a pavilonból. A honi sajtó egy része pedig ismét
boszorkányt kiáltott. János emberi méltósága soha nem engedte meg,
hogy nemtelen vádakkal szemben védekezzen, egyezkedjen, vagy megalkuvó
gesztusokat tegyen. Nem is volt „állami státusza”, majd’ hatvanadik
évéig, amikor végre „katedrához jutott”. Debrecenben nagy kedvvel
építészjelölteket tanított.
János roppant történeti tudásának vektorai élő ismereteket
közvetítettek, megadatott neki a tudás átadásának tehetsége is.
Kiállításai, könyvei is tanítottak. Mégis, talán csak a Kós Károly
Egyesülés 20. évfordulójára az Iparművészeti Múzeumban fiatalok
csapatával együtt rendezett „Folytatni a teremtést” című
összefoglaló-tárlata, és a János kapcsolatai mentén a kiállítás mellé
általa – Szűcs Bandi segítségével – összehívott nemzetközi szerves
építészet-konferencia lett ’89 után egyedül méltó módon becsült
tárlata.
Amikor megkapta a legmagasabb építészeti elismerést, az Ybl-díjat, a
bizottság azt a levéltári munkát is méltányolta, amit a BTM-ben
rendezett nagy Ybl-kiállítás maximalista kurátoraként a tárlat
tudományos hitele érdekében – megfelelő infrastruktúra hiányában –
szinte egymaga kutatott meg. Miközben adatai, módszere és gondolati
struktúrája a tudományos feldolgozás szigorú feltételeinek
messzemenően megfeleltek, stílusa, kifejezésmódja közérthető, a nem
építész olvasó számára is élvezetes forma. Az általa beszélt szakmai
nyelv egyszerre figyelt az építészet és a befogadó méltóságára,
választékos és lényegre törő volt. Ebből a valaha kötelező minőségből
az élő beszédben, előadásaiban, oktató munkájában sem engedett.
Hiúságtól mentes méltósága áthatotta kapcsolatait és munkásságát.
János autentikus ember, hiteles tudós volt.
Gerle János Ybl díjas építész, építészeti író és szerkesztő, független
kurátor négy évtizedes munkássága a magyar építészettörténet és a
magyar szerves architektúra elméletének megkerülhetetlen
teljesítménye. Munkásságának több fókuszpontja van: a historizmus, a
szecesszió, a klasszikus modern és a kortárs magyar építészet állt
érdeklődése centrumában. A világ-egészben látta az építészet helyét.
Erről nem öncélú szakmai feladatként, de a legnemesebb értelemben vett
népművelésként és ismeretterjesztésként publikált a sajtóban és a
magyar könyvkiadás építészeti terepén. A közlés legmagasabb
színvonalán, a lehető legtisztább fogalmi pontosságot tűzte maga és
olvasói, kiállítás-közönsége elé.
Utolsó, felrázó hatású cikke két hónapja jelent meg egy napilapban: a
műemlékes szféra átalakításában is megálljt parancsolt a Fiumei úti
temetőkultúra tovább-pusztításának. Most úgy tűnik sikerrel. Ezen a
terepen a praxist is segítette, pl. amikor a Lajta Béla tervezte
Schmidl sírbolt – Zsolnay kerámiából újragyártott – rekonstrukcióját a
Nemzeti Panteon Alapítvánnyal sikerrel menedzselte. Közös kudarcunk
maradt a Salgótarjáni úton összeomlott Lajta ravatalozó újjáépítését
szorgalmazó magánakciónk. A Köztársasági Elnök, egy neves amerikai
alapítvány támogatta volna, ha a Műemlék felvette volna a listájára.
Nem tette…
János poliglott emberként nemzetközi kitekintéssel rendelkezett,
írásai rendre eljutottak a külföldi olvasókhoz is. A magyar organikus
iskola és a Makovecz életmű nemzetközi meg- és elismertetésében János
előadásainak, könyveinek, publikációinak elévülhetetlen érdemei
vannak. Kurátorként végzett nemzetközi munkássága, kapcsolatépítő és
kapcsolattartó munkája folyamatos tett volt. Ezek közül ugyancsak
kiemelkedő esemény volt – Nemzeti Galériától Tokióig sikerre vitt –
Lélek és Forma tárlat, még a 80-as években. Az UNESCO (előző)
Századfordulós Nemzetközi Bizottságának magyar küldötteként vállalt
missziót. Már akkor, amikor a szecessziós / eklektikus építészet még
szinte tabu, sőt szitokszó volt. A budapestiek nem – még a városvédők
sem – tudják, mennyit köszönhetnek Jánosnak. Gerle János írott
életművének egyik csúcspontja éppen az a századfordulós építészeti
„lexikon”, amit Szépirodalmi Kiadó adott ki, és ami mindannyiunk által
forgatott pótolhatatlan kézikönyv. A másik csupa nagybetűs TETT a
Holnap Kiadó vállalkozása, melyben Gerle János bő évtizede
szerkesztőként-szerzőként munkálkodva a magyar építészettörténetet –
alkotói életpályákon keresztül – bemutató reprezentatív
album-sorozatot hozott létre. Ezzel a magyar könyvkiadás régi
adósságaként az architektúra végre eljuthatott a szélesebb közönséghez
is. Párhuzamosan végzett kiugró kvalitású teljesítménye volt és marad
a magyar kortárs építészet szerves vonulatát ökológiai felelősséggel
bemutató szerzői-szerkesztői munkássága. Nem csak Kós Károly
Egyesülés, általa 20 éven át szerkesztett Országépítő folyóiratában,
de a Magyar Építőművészetben és számos mértékadó sajtóorgánumban.
Amikor a két nappal halála után, 2012. december 6-án, immár özvegye
által átvett Ezüst Ács Ceruza díjról még, mint neki méltán járó
kitűntetésre jelölésről szakmai körben beszéltünk, egyik ajánlója
felidézett egy anekdotát. Abban két egymást nem ismerő ember beszélget
a békebeli kávéházban. Az egyik így sóhajtozik: „hol vannak ma olyan
költők, mint Ady volt”. A másik, aki hallgatta, József Attila volt…
Jánosról kortársai nem tudják, mekkora ember élt, alkotott közöttük.
Eddig tartott az írás, de ha őszintén akarunk gyászolni, valamit még
figyelmükbe kell ajánlanom. Elsőre talán túl általánosnak tűnhet: az
előbb vázolt negyven évben, és az elmúlt napokban még erősebben azt
tapasztalhatjuk: aki nem a főáram, nem a hivatalos elvárások, hanem a
saját útját járja, azt mellőzik. Akkor is, ha legfelkészültebb és a
legtisztább szándékú. De ha úgy fogalmazom meg ezt, hogy Gerle János
embersége és életműve nem kirekesztést, de tiszteletet érdemel, akkor
hangsúlyosan ideillik ez a látlelet. Csak ezzel szembenézve mondhatom
ki: János, nyugodjál békében!
Szegő György
Gerle János
1947-2012
Elment hát békességben este nyolckor… mint hatalmas sóhaj, visszhangzik azóta is a szó. 65 éves korában elhunyt barátunk, Gerle János építész, szakíró, városvédő. S ahogy soroljuk a titulusokat, rádöbbenünk, hogy megmondani sem tudjuk, mi mindennel foglalkozott. Elment a kutató, kereső ember, aki kimeríthetetlen tárháza, tudója, publikálója volt a századforduló és Makovecz Imre építészetének. A szakmában valószínűleg ugyanaz a mondat hangzik el számtalan irodában, ha a múlt-századelő építészetéhez kell fogódzó: „megnézem a Gerle könyvben”. És ugyancsak rá utalunk mi is, ha a Mester életművéről kell pontos adat: felütjük a „nagy Makovecz könyvet, ahol a jelző most nem a nagy építőművész szellemi fényét, hanem a szerkesztő alaposságát és a kiadvány formátumát jelöli.
Építész családban született, édesapja a 40-50-es évek egyik meghatározó tervezője, Preisich Gábor munkatársa. 1971-ben végezte el a Műegyetem Építész karát, majd 1974-76 között a Mesteriskolát. 1969-től datálható kapcsolata mesterével Makovecz Imrével és barátsága Sáros Lászlóval. Részt vesznek a Mester lakásán tartott „magán mesteriskola” kurzusain, az építészeti útkeresésben új utat nyitó Mozgáskísérletekben. Szemléletmódját alapvetően áthatotta a Steiner-i antropozófia, melyhez fűződő kapcsolatait mindvégig fenntartotta Tervezőként dolgozott a SzÖVTERV-ben, VÁTI-ban, de már pályája elején világossá vált számára, hogy tehetségét, alaposságát, kutató hajlamát nem a rajzasztal mellett kell kiteljesítenie.
Négy évtizedes kutató, rendszerező, író és szerkesztő, kurátori munkássága a magyar építészettörténet-elmélet alapvető teljesítménye. A kitartó munkával összegyűjtött, tudományos igényességgel szerkesztett munkáit mindig érthető, jól olvasható, világos gondolati formában publikálta. Írásait áthatotta a tárgy iránti odaadás és tisztelet, stílusa egyben volt magasröptű és élvezetes. Publikált a szecesszióról, „az építészet mesterei” sorozatban szerkesztőként és íróként mutatta be a historizmus és a századelő építész nagyjait a Holnap Kiadó albumaiban.
Az Ybl-hagyaték levéltári munkája, és az1992-es életmű kiállítás megszervezése, a századforduló magyar építészetét bemutató UNESCO kiállítás és számtalan Makovecz kiállítás kapcsolódik nevéhez. A Kós Károly Egyesülés húsz évét bemutató „Folytatni a teremtést” című az Iparművészeti Múzeumban a Vándoriskola installációjával megrendezett kiállítást a és a kapcsolódó konferenciát az organikus építészet kiemelkedő nemzetközi eseményeként tartják számon. Az ezredfordulón a 7. Velencei Építészeti Biennálé magyar kiállításának nemzeti biztosaként az ökologikus gondolkodásmód jegyében mutatta be a kortárs magyar építészet progresszív irányait. Ugyanez a szemlélet vezette az Országépítő húsz éves szerkesztői munkájában, számtalan szakmai és közéleti publikációjában. Odaadó szakértői munkájával épületek újjáéledését segítette, egyenes, határozott kiállása műemlékeket, sírkertet mentett. Több nyelvet biztosan használó emberként előadásokat tartott Európa több szakmai fórumán Amszterdamtól Bresztig a magyar organikus építészetről és a századfordulós építészetről, melyben újfajta, életteljes nézőpontban mutatta be az időszak nemcsak Magyar, de világ tendenciáit.
1997-ben „több évtizedes kiemelkedő építészetelméleti és szakírói tevékenységéért, a magyar építészet hazai és nemzetközi megismertetésében végzett munkásságáért” a szakma legmagasabb kitüntetését, Ybl Miklós-díjat kapott. Munkássága, tudományos felkészültsége, közismert precizitása méltóvá tette a DLA fokozatra 2002-ben. Oktatott a Debreceni Egyetemen, előadásokat tartott a Műegyetemen a „szerves építészet” tárgy kereteiben. Mondandóját egy gondolat fényében fogalmazta meg: az építészet az a művészeti ág, az a szakma, mely mindennapi életünket a leginkább meghatározza, ez az erkölcsi kötelezettség kell vezesse munkánkat, így az architectura ismerete egyszerre közösségi, hazafias feladat is.
Ismeretségünk a közös Mestertől ered. Ismertük Őt, csodáltuk azt a bátorságot és elszántságot, mellyel a „Tendenciák” kiállítást véghezvitték Szegő György barátjával, mely friss levegőt eresztett be az áporodott, megnyomorított építész közéletbe. Ki-ki látogatott a visegrádi építésztáborba kicsiny gyermekeivel, érdeklődve és bizakodva szemlélve az ott megindult folyamatokat. Ez a kapcsolat folytatódott, amikor 1983-ban azzal kereste meg a Bercsényi 28-30 szerkesztőit, hogy segítsenek Kós Károly születésének centenáriumára egy kiadványt elkészíteni, hisz a Mesterről addig átfogó, építészeti, írói, grafikusi, politikusi munkáját bemutató könyv nem jelent meg. Ráálltunk, s nem utolsó sorban engedve a szónak, melyet Ő mindig fegyelmezetten, de a mély tűzzel szemében, az ügy fennköltségét érzékeltető hanghordozással formált. Következett a Megfagyott Muzsikus antológia, s mi elképedve néztük Kós, Mende fiatalkori rajzait, s ámultunk a minőségen és elegancián, mely a szakmai humorból áradt. Mint ahogy mi is nagyra értékeltük János finom rezdülésekre apelláló humorát és magatartását.
Egy emléket őrzök Tőle, mely egyben jellemző személyiségére: egy verset, melyet egy Volkswagen bal hátsó ülésén írt Hannover és Straubing között Makovecz-cel közös utunkról. Írta, hogy emléke maradjon az utazásnak, a hangárban töltött négynapos munkának, az értetlen fogadtatásnak és hogy elegánsan vezesse fel a költségtérítés témáját a vacsoránál. Hrabal és Goethe utalások, fordulatos szójáték, lényegre törő fogalmazás és a nélkülözhetetlen humor: minden benn van, ami János lénye.
Elhunyt barátunkat a Kós Károly Egyesülés saját halottjának tekinti.
Turi Attila
Mátrai Péter
NÉGY DOLOG
Megpendítek egy húrt.
Meghúzok egy ceruzavonalat.
Leírok egy szót.
Kimondok egy mondatot.
Jó ideje mindennap megteszem
ezt a négy dolgot.
Amíg megtehetem, addig szabad vagyok.
Szemlélődő magány.
Mérhetetlen kíváncsiság.
Bensőséges csend.
Elmélyült fegyelem.
Ezek szükségeltetnek leginkább.
No meg minden megelőző nap tudása
és mersz mindenekfölött.
Hogy minden pont akkor, pont úgy történjék,
ahogyan kell.
A húr eléggé feszes legyen.
A ceruzahegy megfelelően kihegyezett.
A szó kifejező.
A mondat végletekig kifinomult.
És a dolgok egyszer csak művé lesznek:
Zene lesz.
Ház lesz.
Vers lesz.
Tanítás lesz.
Azután egyszer csak…
Akad valaki, aki meghallja.
Akad valaki, aki bemegy.
Akad valaki, aki elolvassa.
Akad valaki, aki megérti.
És ezek a valakik hirtelen,
legelőször
(akárcsak én hajdanán)
Megpendítenek egy húrt.
Meghúznak egy ceruzavonalat.
Leírnak egy szót.
Kimondanak egy mondatot.
Csak hagyni kell, hogy mindez megtörténjék.
Csendben, pisszenés nélkül figyelni.
küldés...
