Installáció Ráthonyi Kinga vizuális művész porcelánjaiból a FUGA alsó szintjén. Az installációhoz zenét alkotott Mátrai Péter építész. A kiállítást megnyitja Kemény István költő. A megnyitón Mátrai Péter előadja ez alkalomra komponált zeneművét a kiállított porcelánokon.
A kiállításhoz kapcsolódó program: 2012. május 4. péntek 18 óra: Hangkísérletek. Találkozás Mátrai Péter építész-zeneszerzővel.
Kemény István
Kedves Közönség!
Minden művész világot teremt, főleg ha ekkora és ilyen részletgazdag anyagot mutat be, mint Ráthonyi Kinga. Az, azt hiszem, első pillantásra is látszik, hogy itt, ezen a helyen egy sikeres világteremtés történt, de ahol százával találunk tárgyakat, és ahol egy-egy tárgyat önmagában is el lehetne nézni félórán át, ott bizony el is lehet veszni a részletekben. Egy-két ötlettel szeretnék hozzájárulni Ráthonyi Kinga világának a magyarázatához.
Hetekkel ezelőtt, amikor fényképeken elkezdtem nézegetni a régebbi munkáit és ennek a kiállításnak a terveit is, hirtelen úgy éreztem, hogy valami jóindulatú véletlen működhet ebben az egyszerrű és korrekt címben, hogy Installáció a Fugában. Csak néztem a fényképeket a kis fehér porcelán angyalokról, akik bárányoknak is látszanak (egy térbeli nyájnak), de egyúttal csengők is. Ahogy majd a szomszéd teremben látni és hallani is fogják őket. És félbambán mondogattam magamban, hogy az angyalok birkák, a birkák csengők, a csengők angyalok. És törtem a fejem, hogy hol is van ez megírva, Weöres Sándor melyik versében. Aztán rájöttem, melyikben: hát persze, hogy Fuga a címe.
hol a tajték álom
az álom ékkő
az ékkő valóság
a valóság kígyó
a kígyó tajték
És ez misztika. Úgy érzem, hogy erre a földalatti helyre, ahol térerő nincs, de a metró dübörgése felhallatszik, Ráthonyi Kinga azt hozta el, ami ide való: a misztikát. A száz kicsi fehér csengő-birka-angyal a szomszéd teremben ugyanazt sugallja nekünk, mint Weöres Sándor: hogy a misztikában minden mindennel azonos, és ezáltal azonos önnön lényegével is, és mindezek által azonos az isteni lényeggel, avagy a végső titokkal is.
Nem merném persze lemisztikusozni Ráthonyi Kingát, ha nem adna ehhez fogódzót ő maga. E fogódzó nem más, mint a Szentírás. Az én értelmezésem szerint ez a kiállítás az Új- és az Ószövetség kettősségére épült fel.
Az Újszövetséget az említett száz angyal képviseli a másik teremben. Majd nézzék meg őket: egy Betlehem-ábrázolást fognak látni. Csak kissé istenkísértőt: emberek nélkülit. Nem lesz tehát jelen Mária, nem lesz ott József, nem lesznek pásztorok, királyok és maga Jézus sem lesz ott. Jelen lesznek viszont az angyalok, a birkák, az evangéliumot jelző csengettyűk és lesz Csillag is: az a kicsi fény, ami megvilágítja az angyalokat.
Az itt látható 28 darab kis relief pedig az Ószövetséget jelképezi. A Prédikátor Könyvéhez készültek, térbeli illusztrációként. Mindannyian ismerjük ezt a részt, ami így kezdődik: Megvan az ideje a születésnek. 28 dolognak van meg az ideje a Prédikátor szerint.
Nem lehet véletlen, hogy mit választott ki Ráthonyi Kinga az Ószövetségből. 2012-ben Európában a Prédikátor Könyve sokkal korszerűbb, mint a Betlehem. Sokkal több közünk van hozzá. A Prédikátor enervált bölcs. Salamon királlyal azonosítja magát, de csak a forma kedvéért. Nem Salamon ő, sokkal több köze van egy rosszkedvű görög szofistához. Legfeljebb háromszáz évvel élhetett Krisztus előtt, és néhány Isten akaratáról szóló mondat kivételével semmi biztosat nem tud, nem mer vagy nem is akar állítani a világról. Élt a hellenisztikus Keleten, megvolt mindene, a nagy esze, a sok pénze, a hatalma, de mindez csak arra volt neki elég, hogy elmondja, mindez hiábavaló. Nekem Ráthonyi Kinga azzal, hogy a Prédikátor Könyvét illusztrálta, azt mondja, hogy mi is egy ószövetségi kor vége felé élünk. A szövetség meglazulása korában. Nem tudunk semmivel több igazán fontosat a világról, mint a Prédikátor, és ugyanúgy hiányzik belőlünk a tűz. Európaiként (magyarként pláne) panaszkodunk, sőt, nyafogunk, mint a Prédikátor, pedig minden bajunk ellenére még megvan a nagy, európai eszünk, a világ háromnegyede által irigyelt gazdagságunk, jólétünk. Látszólag hatalmunk is van a sorsunk felett. De mi belül tudjuk, de legalábbis érezzük, hogy mindez hiábavaló. Mert nincs elég jövőnk.
És boldog, aki nem ezt érzi.
Mit tehet a művész azon kívül, hogy felmutatja az illusztrációkat? Ha nincs elég jövő, akkor is törekszik a megőrzésre. És igyekszik vigaszt nyújtani, és igyekszik nem hazudni közben.
Megvan az ideje a megkeresésnek
és megvan az ideje az elvesztésnek.
Megvan az ideje a megőrzésnek
és megvan az ideje az eldobásnak.
Ráthonyi Kinga nem hazudik. Nézzük, hogy jeleníti meg a megkeresést! Bizony labirintusként. Méghozzá zárt labirintusként. Vagy nem tudunk bejutni ebbe a labirintusba, vagy már eleve benne vagyunk. De se így, se úgy nincs esélyünk arra, hogy találjunk is valamit. Vagy odabent bolyongunk, vagy idekint. Nincs átjárás. Mint a Prédikátor gondolatai: a bölcsességek mintha ugyanígy egy zárt labirintusban vagy körülötte kavarognának céltalanul.
És mégis az az érzésem, hogy ennek a kiállításnak a lényege a megőrzés. Mert nézzük csak az elvesztést! Kinga az elvesző részt odaerősítette egy fémkapoccsal a megmaradó részhez, hogy ne vesszen el. Mit tett az eldobással? Rögzítette az eldobásra ítélt tárgyakat, hogy ne repüljenek el. És hogy jelenítette meg a megőrzést? Úgy, hogy a megőrzendő aranygolyókat egy csigaformába rejtette. Tehát Ráthonyi Kingánál az elvesző nem vész el, az eldobott nem repül el, és a megőrzött tényleg megmarad.
És vigasznak itt van ez a mozaikfüggöny. Sok kis szegmensből van összefűzve, és ezek a szegmensek eredetileg a 100 angyal égetőlapjai voltak. Vagy nézzük ezt a szobrot – ahogy Kinga nekem fogalmazta, “az angyalok szemetéből készült”. Szóval ha a részletek után még egyszer ránézünk az egész kiállításra, a világra, amit Ráthonyi Kinga teremtett, azt látjuk, hogy itt semmi sem fölösleges. Itt aminek csak lehet, van értelme. És persze minden gyönyörű.
küldés...
