Megnyitja:
TÓTH Krisztina (író, műfordító)
A KOLLEKCIÓ – női személyes rejtélyes wunderkammer című sorozat tartalmilag több, egymástól elkülönülő modulból áll. A nagyobb tematikus egységeket a „mai” nő, az archetípusos nő fűzi össze. A női szereplőkön keresztül felvonultatott érzelmek katalogizálása távoli és egyben elérhetetlen cél. Néhol empatikusan, néhol erős kritikával és pontos állásfoglalással mutat rá, hogy érzelmileg hogyan viszonyulunk magunkhoz, egymáshoz. Az archívumhasználatban, illetve a google search eszközeként is megjelenő címkézési technika a gondolataink cikázásának analógiájaként működik. A képeket
kísérve úgy jelennek meg, mint ahogyan a külvilág ingerei folyamatos egymásra hatásban, függésben és mozgásban élve leképeződnek bennünk. A címkék behálózzák a képeket, összefűzik és egymásba vezetik őket.
Megtekinthető: 2015 03 25
TÓTH Krisztina: Mi van itt, nőnap?
A nők állítólag titokzatosak, érdekesek. Kiszámíthatatlanok. Hányszor hallottam ezt, te jó ég! Meg hogy a női szerzők művei valami új, ismeretlen dologba engednek bepillantást. Csak halkan jegyzem meg, hogy a jó művek mindig valami addig ismeretlenbe engednek bepillantást, még akkor is, ha férfi alkotta őket. De legyen, azonosuljunk ezzel a szemszöggel! A női afféle lélek Wunderkammer, különösségek tárháza.
Amikor életemben először táborozni mentem, egy Peti nevű fiú nagy titokban elmesélte nekem, hogy a fiúk hálótermében őt sorsolták ki kémnek. Az ebédlőben árulta el, egy fasírtért cserébe. Hogy esténként, tudjam meg, át kell jönnie a mi oldalunkra, és jelentenie a többieknek, hogy mit csinálnak a lányok.
– Na, mit csinálnak a lányok? – kérdezték tőle a többiek, valahányszor visszatért a bázisra.
– Semmit– felelte Peti izgatottan. – Ülnek. Beszélgetnek.
– És miről beszélgetnek?
– Semmiről.
– De érdekes!– mondták erre a többiek. – Menj vissza, hallgass ki még többet!
Peti jó kém volt, elég pontos jelentést adott a helyzetről, a lányok a teremben (mi, lányok) tényleg nem csináltak semmit, csak ültek és beszélgettek. Csak elképzelni tudjuk, mennyire másképp csinálták volna ugyanezt, ha tudják, hogy valaki leselkedik. Mindnyájan ismerjük azt a fajta beállított természetességet, amikor egy ember látszólag tudomást sem vesz róla, hogy figyelik, valójában azonban minden rezdülése, hangsúlya a megfigyelőnek szól. A beszélgető nőket ábrázoló paneleken éppen ilyen helyzetben ülnek a modellek. Tökéletesre öltöztetett, színesezett, fésült nők, akiknek néha csak egy-egy testrészét látjuk. Ám a részletek is beszédesek, történeteket mondanak. A történetek egy része üzenet: azt közvetíti, milyennek szeretné látni magát az illető a külvilág szemében, miféle szerepet akar eljátszani az aktuális pillanatban. A történetek másik része önkéntelen: az elhallgatott, elrejtett érzelmekről, elvakolt hibákról, a ki nem mondott problémákról, vagy a szembesülésről szól. A zöld ruhás nő saját magával áll szemben. Érdekes feszültsége a képnek, hogy a leleplezést szokásosan úgy képzeljük, hogy rányitnak valakire, itt viszont a modell kilép valahonnan, úgy találkozik szembe önmagával. A tükörbe néző lányalak, akit a művész a perspektíva nélküli képen ábrázol, szintén önmagával néz szembe. A selfie-ző nő nem magát látja, hanem saját stilizált testét: azt a képet, amelyet a külvilágnak szán. Motívummá lényegül, és saját selfijének variációi bizonyos távolságból csak színes felületnek hatnak. A selfie a vágykép sziluettje, a vágyott arcot mutatja, nem a viseltet.
A női viselkedés íratlan, öröklött kódjai, a társadalmi és az aktuális csoport viselkedési kódjai mindig is előírtak bizonyos mozdulatsorokat, amelyek tehát hasonlóak voltak egy közösségben. Manapság ez azzal bonyolódik, hogy szüntelenül meg is örökítjük magunkat és a többieket, és a képeket valószínűtlen mennyiségben osztjuk meg, nemcsak követve a mintákat, hanem újabbakat generálva.
Ha egy celeb bizonyos helyszínen, bizonyos testtartásban lefotóztatja magát, biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan képek ezrei jelennek meg ismeretlen emberekről, akik ugyanazon a helyszínen, ugyanabban a testtartásban állnak. Illés Kata úgy viszonyul a jelenhez, mint egy kultúrantropológus, aki elfogulatlanul veszi számba és katalogizálja ezeket a vizuális lenyomatokat. Nem értékeli, hanem csak megmutatja, milyenek vagyunk.
A színek élénkek, mint a tévéképernyő reklámjai, az arcok szinte halottian hibátlanok. Elfogulatlanok ezek a képek, ám mégis van bennük valami szomorúság, mert a rajtuk szereplő nők minden porcikája azt üzeni, hogy még innen vannak valaminek, a néző pedig pontosan látja, hogy túl vannak rajta.
Mit csinálnak a lányok? – kérdezték Petitől a többiek. A lányok szerepeket gyakorolnak. A lányok angyaliak, ezért repülniük is kell tudni. A kék bódéban lábujjhegyen ágaskodó fiatal nő felemelkedni készül. Minden kép egy-egy történet-mozaik, egy novella részlete. Fikció-töredék, egy el nem mesélt sztori villanása. A lány, akit nem szeretnek. A lány, aki rájön, hogy a barátnője életét éli. A lány, aki menekül a fasorban. A lányok, akik meghalnak, legalábbis úgy csinálnak. Lebegnek a vízen, a hajuk kibontva úszik. Mit akarnak vajon ezzel az egésszel? Kitől ijedtek meg, kit akarnak megijeszteni? Kinek mutatják meg, hogy ők angyalok, hogy otthonosak az égben és a halálban? Kinek mutatják meg az arcukat? Maguknak se?
Te tényleg láttad őket, Peti?
/Elhangzott ILLÉS Katalin kiállításának megnyitóján a FUGAban 2015. március 6-án./
küldés...
