2014. december 15-én KERÉKGYÁRTÓ Béla filozófus vette át a MÉSZ által alapított Kotsis Iván Emlékérmet.
PERÉNYI Tamás laudációja:
Tisztelt Egybegyűltek, Kedves Kollégák!
Jó érzés kimondani még egyszer: idén a Kotsis Iván emlékérmet KERÉKGYÁRTÓ Béla kapja.
Éppen 40 évvel ezelőtt egy fiatal, abban az évben végzett magyartanár az Antigonét tanította elsőéves gimnazistáknak. A fizika tagozatos osztály nem volt fogékony a magyarórákra, így a tanár félretette a hagyományos elemzés módszerét. Néhány tanulót megkért, hogy játsszák el a darab szereplőit, éljék bele magukat Antigoné, Haimon, Kreon, Iszméné és Theiresziász szerepébe. Érveljen mindenki a maga igaza mellett. Nincsenek jók vagy rosszak, csak a hitből, a meggyőződésből fakadó igazságok vannak. Következetesen képviselte ezt mindenki, ami egyre nagyobb indulatokat váltott ki. Nemcsak Antigoné véleménye volt így elfogadható, hanem Kreoné is, de ezzel együtt világossá vált mindenki számára, hogy mi a különbség az emberség, az erkölcs, a lelkiismeret és a hatalom törvényei között.
KERÉKGYÁRTÓ Béla önéletrajzában nem szerepel pályakezdésének magyartanári szerepe, vélhetően azért, mert rövid ideig tartott, de tudnia kell, hogy számunkra, akik akkor a padokban ültünk, különös és mély hatással bírt. Mindezzel azért hozakodtam elő, mert bár Béla a gimnáziumi katedrát egyetemire cserélte, tanítványaira gyakorolt hatása nem változott.
Valami azonban változott: már nem az irodalom a fő téma, s nem is a filozófia, mely Kerékgyártó tanszékének profilja, hanem az építészet. S ezzel meg is kezdtük a közelítést annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy miképpen lehetséges az, hogy idén a Kotsis-díjat nem egy építész (mint eddig minden alkalommal), hanem egy filozófus kapja?
Mit jelentenek számunkra, alkotó építészek számára a szakmánkat elemző gondolatok? Képes-e valaki kívülről behatolni zárt világunkba úgy, hogy ne idegenként tekintsünk rá, hanem olyanra, aki megtermékenyíti munkánkat?
Az építészhallgatók és doktoranduszok válasza egyértelmű: hasonló fontosságúnak látják az építészetről alkotott pontos gondolatokat, az írott szó tudományos igényű megfogalmazottságát, az alkotás örömteli, sokszor ösztönös folyamatával. De nemcsak a diákok vélekednek így: KERÉKGYÁRTÓ Bélát a díjra javasló nyolcvan ajánló közül, többen különböző korú építészek, akiket ugyan nem tanított Béla, mégis látják hatását szellemi közéletünkre. Ezt az elfogadottságot erősíti, hogy KERÉKGYÁRTÓ még csak nem is a filozófia felől közelít felénk: nem a filozófiának az építészetről alkotott következtetéseit tálalja, hanem érteni szeretné a házakat, a városokat, az alkotókat, s ezen keresztül az építészet egészét, mert csak így van esélye arra, hogy elemzése utat találjon hozzánk. Építész és nem építész gondolkodókat állít elénk, ablakot nyit a kutatás önálló világához, felmutatva annak szigorú szabályait, és egyben jelzi a kutatás és alkotás kapcsolatának fontosságát.
Filozófusként különválasztja az építészet szellemi rétegét, mint annak belső jelentését, az architektonikus külső buroktól, de felénk fordulva már a kultúra egészéről beszél, a térről, a nagyvárosról, az építészet etikájáról.
Ha valaki rákeres KERÉKGYÁRTÓ Bélára a Google-n, kapcsolódó keresésként feljön a Kerékgyártó Béla építész összetétel. Van tehát, aki Bélát már építészként kezeli és keresi. Pedig nem lenne jó, ha ő építésszé változna át, mert éppen arra, a mienktől gyökeresen más látásmódra van szükségünk, melyet csak az tud képviselni, aki kívülről néz minket. A funkciókkal, szerkezetekkel, arányokkal még csak-csak elbánunk, de Antigoné íratlan isteni törvényeire továbbra is szükségünk van.
Béla minden bizonnyal meg fogja köszönni a díjat, de az első köszönet a mienk kell, hogy legyen: köszönjük, hogy hozzánk jöttél, s már hosszú ideje itt vagy velünk, gratulálunk, és – tudva, hogy most betegséggel birkózol – jó egészséget kívánunk Neked.
KERÉKGYÁRTÓ Béla köszönőbeszéde
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Kollégák, kedves Barátaim,
köszönöm a méltató szavakat, köszönöm a díj odaítélését és köszönöm, hogy eljöttek a mai alkalomra. Az érdemekre vonatkozó személyes kételyeim taglalásától megkímélem Önöket. Meg szeretném osztani viszont örömömet, hiszen a kitüntetés azt erősíti meg, hogy az építész társadalom képviselői is fontosnak látják a szakma és a szellemi élet, kultúra más területei közötti kölcsönkapcsolatokat, amelyeket tőlem telhetően előmozdítani igyekszem.
Külön is öröm és megtiszteltetés az is, hogy e díj KOTSIS Iván professzor úr nevét viseli. Az ő életútja, szakmai és emberi kiválósága, az európai demokratikus értékek melletti rendíthetetlen kitartása egyként minta és mérce lehet különböző felfogású és ízlésű embereknek, így természetesen számomra is.
KOTSIS professzor úr munkássága abból a szempontból is fontos, hogy szívügyének tekintette az építészeti kultúra átfogó fejlesztését. E törekvéseiről előadásai és írásai is tanúskodnak, amelyek közül itt most egyet szeretnék felidézni. 80 évvel ezelőtt, a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyének 1934. decemberi számában jelent meg az Építőművészetünk időszerű kérdései című előadásának szövege, amely imponálóan és aggasztóan aktuális. Imponálóan a lényegre törő kérdésfeltevés és megállapítások miatt, s aggasztóan, mert felveti a kérdést, mentünk-e 80 év alatt elébb?
Első és legfontosabb célkitűzésként a cikk azt fogalmazza meg, hogy – idézem – „fel kell emelni az átlagos építészetet a jó ízlésnek egy bizonyos fokára”. A nélkülözhetetlen és a magyar építészet múltjában és jelenében meglévő kiemelkedő teljesítmények mindig a kisebbséget jelentik, s egyébként sem hozhatók létre programszerűen. Ezzel szemben az átlagépítészet alacsony színvonala egyértelműen olyan hátramaradottság jele, amelyen tudatos erőfeszítéssel is változtatni kell és lehet.
Az ízlés fejlesztése itt nem egyfajta irány vagy stílus előtérbe állítását, hanem ezeket megelőző magatartásmód, éthosz kialakításának igényét fogalmazza meg. Ez Kotsis Iván puritán személyiségével és felfogásával összhangban a mértéktartás, a szerénység, az elmélyülő figyelem hozzáállásmódját jelenti alkotóként, megrendelőként és befogadóként egyaránt. – Ha ezek a tulajdonságok így kiragadva általánosnak tűnnek is, a professzor úr példái megvilágító erejűek. A történeti formákat felhasználó, általa eklektikusnak nevezett építészetben a palota-forma erőltetését, a nemzeti irányban a nemzetieskedést, túlideologizálást kárhoztatta. Legnehezebbnek, de egyben legaktuálisabbnak ugyanakkor a legalábbis az 1920-as évek második felétől a nemzetközi és magyar építészetben, így a saját tervezői gyakorlatában is előtérbe kerülő modern építészet színvonalas művelését látta. A viszonylag kevés eszköz folytán ugyanis a hibák is könnyen előbukkanhattak, s ez csak növelte a közönség eleve meglévő idegenkedését. Pedig – állapítja meg KOTSIS Iván – a modern építészet alapeszméi – a tárgyszerűség, a rendeltetésnek való megfelelés (funkcionalizmus) és a konstruktivizmus (217) – nem dogmákként vagy divatként követve, hanem elvszerűen megvalósítva –a modern élet alapvető jellegzetességeit – koncentrált életmenet, tömör gondolkodásmód – tükrözték és juttatták kifejezésre: a felesleges mellőzését, az őszinteségre, tisztaságra, rendre törekvést.
Ha tehát az építészek igényt tartanak a környezet átfogó tervezésére, a legkisebb elemektől az épületekig, sőt a település- vagy városépítészetig, akkor ehhez KOTSIS Iván szerint megfelelően felkészülteknek kell lenniük, s ezt az építészeti képzés alapozza meg. Ismeretes professzor úr negyven éves áldozatos és szenvedélyes oktatómunkája, tankönyvei, a hallgatói munkákból szerkesztett kiadványok, folyamatos törekvése az építészeti képzés reformjára és jobbítására. Az akkori helyzet jellemzésére a szövegből egyetlen idézetet ragadok ki, amelyet egyébként – okkal vagy ok nélkül – ma is sokszor szinte szó szerint lehet hallani a Műegyetemen: „Összehasonlítva a többi külföldi műegyetemekkel, nyugodtan megállapítható, hogy műegyetemi építésznevelésünk azokéval egy szinten van. A mai gazdasági viszonyok között azonban kétszeres erőfeszítés szükséges eme szint megtartásához, és őrködni kell afölött, nehogy takarékossági okokból netán foganatosítható intézkedésnek, mint tanszékmegszüntetések, tanerői és segédtanerői létszámcsökkentések, végül a már amúgy is vérszegény dotációnak még további redukálása révén a most jól kiépített szervezet elsorvadjon.”
Professzor úr a szükséges reformok, változtatások két fő területét nevezte meg: külső gyakorlat bevonását a képzés rendszerébe valamint mesteriskola létrehozását. Utóbbi, sőt utóbbiak már működnek manapság, ha irányukról, színvonalukról lehet is vitatkozni, az előbbi viszont most is megoldandó feladat. Éppúgy, mint – hogy csak néhány sürgős teendőt említsek – a nemzetközi kapcsolatok erősítése, a képzési formák összehangolása, műtermek kialakítása vagy a képzésnek a gyakorlathoz is igazodó differenciálódása, amely segíthet kezelni a tömegképzésből fakadó feszültségeket.
KOTSIS professzor úr az előbbiekkel egyenrangú feladatnak tartotta a közönség felvilágosítását, sőt, ahogy fogalmazott, „a segítés teendőinek zöme a nagyközönség soraiban, ennek céltudatos ízlésnevelésével hajtandó végre, (809) … nem utolsó sorban azért, hogy „a magunk részére nívósabb munkálkodási lehetőségeket biztosítsunk”.
Nem tette reménytelenné e helyzet orvoslását a magyar kultúra fontos területeinek és a befogadó közönség ízlésének fejlettsége. Ugyanakkor az építészetre aránytalanul kevesebb figyelem jutott (és jut ma is); ezen a területen kevésbé alakult ki a tájékozódáshoz és megítéléshez szükséges jártasság. Ebben KOTSIS Iván elsősorban a közhangulatot avagy a közízlést látta hibásnak, de a mulasztás szerinte az építészeket terheli.
Az építészet közvetítésére akkor és most is különböző csatornák álltak és állnak rendelkezésre. Az előadás a sajtót, a rádiót, a nyilvános előadásokat, a kiállításokat, megfelelő szakirodalom elérhetőségét nevezi meg. Az út pedig szerinte a kicsitől a vezet nagy felé: a lakberendezés kérdései, az elérhető áron megszerezhető ízléses bútorok, tárgyak jelentik a kiindulópontot. – A mai helyzet, ha itt most csak az intézményeket tekintjük, meglehetősen ellentmondásos. E helyen nem térek ki az akadémiák körüli elmérgesedett helyzetre és vitákra. Van Fuga építészeti központ, de már nincs Fuga rádió, nincs HAP. Van KÉK, de nincs állandó helye. Megfelelő számú friss fejlemény hiányában visszaesett az építészeti sajtó színvonala, miközben a televízió, illetve ma az internet elvileg sok, még kiaknázatlan lehetőséget rejt magában. Örvendetes, hogy kialakult egy sokrétű és színvonalas civil blogszféra. S nevében volt, de ma úgy sincs Építészeti Múzeum, csak gyűjtemény – legalásbbis addig, amíg a lehetetlen raktározási körülmények között jó része ennek is meg nem semmisül. Ugyan most több vonalon is előre mozdulni látszanak a dolgok, de azért ne feledjük: a dokumentumok a tárgyalások közben is tovább szívják magukat. S még valami: új épülettel vagy anélkül elengedhetetlenül szükség van az információk nyilvánosságára, érdemi szakmai párbeszédre az érintett intézmények és szakemberek között.
Végül a professzor úr előadása felvet egy akkor és most is égető problémát. a létező építészeti értékek gondozásának, folyamatos karbantartásának hiányát. Ez a kiemelkedő épületekre éppúgy vonatkozik, mint városépítészeti együttesekre, ezek „névtelen minőségére”. Ápolásuk már csak azért is fontos lenne, hiszen életünk anyagi és szellemi kereteként, nagy mértékben határozzák meg mindennapi életünk minőségét.
Az építészet – közügy. Figyeljünk rá oda mindannyian, különböző szakmák képviselőiként és civilekként egyaránt.
Köszönöm a figyelmüket.
küldés...
