Magyarország – egy új korszak építészeti alkotásai

Kurátor: Adolph Stiller, Hadik András, Fehérvári Zoltán (tudományos tanácsadó)
A kiállítást megnyitja: Lővei Pál művészettörténész

A kiállítás a Wiener Städtische Versicherungsverein „Építészet a Ringturmban“ című kiállítássorozatának keretében valósult meg, 2014. március 26 – május 2. között a bécsi Ringturmban tekinthették meg az érdeklődök.

A Magyarország számára rendkívül nehéz történelmi korszak építészetéből kíván áttekintést adni ez a kiállítás. A második világháború hatalmas emberveszteségei (frontkatonák, holokauszt, hadifoglyok, munkára elhurcoltak) mellett az anyagi veszteségek (romba döntött főváros, Németországba és a Szovjetunióba elhurcolt gyárak, műkincsek, stb.) is óriásiak voltak. A kezdeti pozitívumok mellett (többpártrendszer, a nincstelen és szegényparasztság földhöz juttatása, az infláció letörése, az értékálló forint bevezetése, nagy léptékkel folyik az újjáépítés), szaporodnak a negatív jelenségek is. 1948-ban, ahogy a hatalom nevezte: a fordulat évében, megszűnik a többpárti demokrácia, a helyén pedig létrejön a kommunista diktatúra. Kitelepítések, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, az ország lehetőségeihez mérten túlzott iparosítás, a teljes államosítás, a tervgazdálkodás bevezetése, a vasfüggöny, a párt öklének (Államvédelmi Hatóság) az élet minden területét meghatározó működése jellemzi a sztálini modell magyarországi érvényre juttatását. Ez – a szovjet csizmák hatására létrejött nyomás – eredményezte az 1956-os forradalmat, melynek megtorlása mellett Budapest viszonylag gyors újjáépítése után következett az ún. kádári konszolidáció a 60-as évek elején. Az építészeket a kezdeti néhány évben még folytatható magánpraxis után tervgyárakba (állami tervezőirodákba) kényszerítik, így egyre jobban ellenőrzik, és végrehajtatják velük – szovjet mintára – az átállást az ún. szocialista realizmus útjára. Ami Magyarországon a klasszicista stílusjegyek érvényesítését jelenti a modern szemlélettel szemben. A korszak hangulatát visszaadandó álljon itt egy részlet Rimanóczy Gyula (1903 Bécs – 1958 Budapest) káderlapjából, a két világháború közötti magyar modern építészet jelentős alakjáról, ami 1950-ben készült: „Az egyetemi tanulmányainak elvégzése után bejárta a nyugatot, állítólag tanulmányi út címén, ami nagyon meglátszik az itteni munkáján, erősen kozmopolita, nacionalista, nyugatimádó minden tekintetben. A Szovjetunió és a népi demokrácia vívmányait lebecsüli … Pártonkívüli, szakszervezeti tag, de tagdíjat nem fizet. Társadalmi munkát nem végez. A Szovjetunióhoz és a Pártunkhoz való viszonya rossz.” A korszak építészetének feltáratlansága és talán a posztmodern építészet jelentkezése is hozzájárult ahhoz, hogy a 80-as években elindult valami a kutatásban. Magyarországon a Nagy Elemér és Moravánszky Ákos által szerkesztett Magyar Építőművészet 1984-ben a 3. számát ennek korszaknak szentelte. 1988-ban a stockholmi Svéd Építészeti Múzeum kiállítást és szimpóziumot rendezett a Sztálinista Kelet-Európa építészete címmel, melyhez a Magyar Építészeti Múzeum is anyagokat kölcsönzött. A 90-es évek első felében Bécsben és Londonban rendeztek kiállítást, Berlinben és a szlovákiai Szomolányban (Smolenice) tudományos konferenciákon foglalkoztak a kérdéskörrel.
A Magyar Építészeti Múzeum alapítói és első munkatársai (Pusztai László és dr. Kelényi György kezdettől (1968) gyűjtöttek minden magyar építészeti dokumentumot, és nem szelektáltak esztétikai és politikai szempontból. Számos, a tárgyalt időszakra vonatkozó életmű ekkor került a múzeum gyűjteményébe. Ezt a gyakorlatot folytatták a később csatlakozott muzeológusok is. Az 1990-es évek megszűnő félben lévő állami tervezőirodáitól gyűjtött terv és fényképanyag később is bővült.
A Magyar Építészeti Múzeum először 1992-ben rendezett kiállítást Budapesten a II. világháborút követő időszak építészetéről Prakfalvi Endre, a korszak szakértőjének vezetésével, aki 1990-től dolgozott a Múzeumban. A kiállítás ellenérzést váltott ki a Múzeumot fenntartó Országos Műemlékvédelmi Hivatal egyes vezetőiben, ezért a tervezettnél rövidebb ideig volt látható. Ezt a kiállítást, amely 1956-ig mutatta be a korszakot, azonban már a következő év tavaszán a dunaújvárosi Uitz Teremben, majd az érdeklődésre tekintettel 1996-ban a Szolnoki Galériában is bemutatták. A kiállítás jelentős siker volt, számos építész vagy közvetlen leszármazottja adományozta hagyatékát (Rimanóczy Gyula, Gádoros Lajos, Vince Pál, Nyiri István) a múzeumnak. 1996-ban bővített kiadásban jelent meg a kiállítás katalógusa, időben is kitágítva a korszak kutatását, Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1959. címmel. Ennek az időbeli bővítésnek az indoka az volt, hogy egyes 1956-ban elkezdett építkezések az évtized végéig is elhúzódtak, és még nem burjánzott el a tömeges házgyári paneles lakásépítkezés a Kádár-korszak lakótelepein.
A hazai műemlékvédelemben a korszak építészetével kapcsolatos szemléletváltást a 2000-ben megrendezett A műemlékvédelem táguló körei című kiállítás jelentette. Így a Magyar Építőipari Munkások Országos Szövetségének székházát a felújítást megelőzően 1999-ben, a ferihegyi repülőtér első terminálját 2000-ben, a Szinkronműtermet 2003-ban nyilvánították műemléknek. Számos tudományos dokumentáció készült, melynek munkálataiba Prakfalvi Endre mellett bekapcsolódott Fehérvári Zoltán is, aki 1999 óta dolgozott a múzeumban.
2006-ban Dévényi Tamás építész installációjával megnyílt Budapesten a Modern és szocreál című kiállítás Prakfalvi és Fehérvári rendezésében, melynek katalógusa 5 kiemelt épület részletes, bőven illusztrált kutatási eredményeit közli, a végén egy bővebb képválogatással. 2007-ben Prakfalvi és Fehérvári tollából megjelent Dunaújváros (a hajdani Sztálinváros) építészeti guide bookja.
Jelen kiállítás a Magyar Építészeti Múzeum harmadik bécsi kiállítása. Az első 1991-ben Lechner Ödön (a magyar Otto Wagner) életművét mutatta be Friedrich Achleitner professzornak és dr. Mathias Boecklnek köszönhetően. (Hochschule für Angewandte Kunst, Heiligenkreuzerhof). A második kiállítás 2005-2006 fordulóján Fény és forma címmel a magyar modern építészetről nyújtott keresztmetszetet a Ringturmban.
Remélhetőleg ez a kiállítás is érdeklődésre tarthat számot az építészet iránt érdeklődő közönség körében. /Hadik András művészettörténész/

Facebook: https://www.facebook.com/events/806483332696755/
Kamarai tagok 0,5 kreditpontot igényelhetnek (500 Ft).
MÉK 2014/84
Megtekinthető: 2014 06 18

SZOCREÁL ANTE PORTAS

„Szocreált pedig nem írok alá” – jelentette ki a miniszter, és talán toppantott is, mint az utóbbi évek népszerű, pikírten dühös kis viccfigurája. A főember a Hűvösvölgyi úti Szinkronműterem műemléki védési dokumentációjának véglegesítését tagadta meg. Gádoros Lajos és Mühlbacher István 1952 és 1954 között épült műve a következő parlamenti ciklusban mégis felkerült a védettek listájára, arról pedig a szocreál nem tehet, hogy a kiürített épületegyüttessel kapcsolatos helyreállítási-átépítési tervek, ígéretes hasznosítási elképzelések máig nem valósultak meg.
A szocreál megítélését sok minden befolyásolja. Az egyenesen több kulturális terület szakemberének számító, a stílusformák útvesztőjében jól tájékozódó egykori miniszter aligha, a közvélemény azonban minden skrupulus nélkül azonosítja például a szocreált a házgyári lakótelepekkel, olyan terhet róva ezzel a szocreálra, amelyet az aligha képes hordozni. Ez utóbbi szocreál leginkább már ingatlanpiaci kategória – szembeállítva a közbeszédben hasonlóan hibásan, de legalábbis erősen leegyszerűsítően alkalmazott „Bauhaus”-zal –, míg a miniszteri vélemény természetesen politikai természetű volt. Történelmietlen voltuk okán tudományos szempontból valójában mindkettő elfogadhatatlan.
Szocreál pedig nincs is, mondhatnánk ennek a kiállításnak és előzményeinek meghívóira, plakátjára, katalógusaira tekintve. „Egy új korszak építészeti alkotásai – Magyarország 1945–1960” az éppen aktuális esemény címe, és ahogy modern stílusú és szemléletű épületekkel kezdődik, azokkal végződik is. „Építészet és tervezés Magyarországon 1945–1956” állt az 1992-ben a Magyar Építészeti Múzeum által rendezett „ős” változat katalógusának címlapján (ezt a bemutatót különböző formai okok – zene és zászlók, „vörös sarok” és vörös csillag – következtében azonban így is majdnem betiltotta az akkor az Építészeti Múzeumot is magában foglaló Országos Műemlékvédelmi Hivatal óvatoskodó vezetése). Hasonló címmel, de már 1945–1959-es korszakmegjelöléssel, továbbá két apró vörös csillaggal jelent meg 1996-ban a maradéktalanul elfogyott katalógus második, átdolgozott és bővített kiadása, párhuzamosan az újabb, ezúttal Szolnokon rendezett kiállítással. 2006-ban jött el az a pillanat, amikor az Építészeti Múzeum munkacsoportja úgy érezte, hogy az „Építészet és tervezés Magyarországon 1945–1959” címet alcímként megtartva, a katalógus fekete-fehér belső címlapján a szürke csillagok számát háromra növelve főcímként már megjelenhet a „Modern és szocreál” stiláris szembeállítása is.
Nem véletlenül hangsúlyoztam korábban a tudományos szempontot. A munkát ugyanis, amelyen ezek a kiállítások és kiadványaik alapultak és alapulnak, kizárólag a tudomány mércéjével lehet és szabad megítélni, aszerint pedig az eredmény imponáló. A bázist a Magyar Építészeti Múzeum muzeológusi gárdája alkotta, a jelenlegi kiállítást magyar részről jegyző Hadik András és Fehérvári Zoltán mellett Hajdú Virág, valamint a kétségkívül úttörő szerepet játszó, a katalógusban is munkatárs Prakfalvi Endre, akinek fő kutatási témája negyed százada – egyetemi szakdolgozatától kezdve – az 1945 utáni másfél évtized építészeti és az építészethez kapcsolódó képzőművészeti produkciója.
Ahogy a művészet- és építészettörténeti, a kurátori munka viszonyítási alapja a tudomány, az építészeti produkcióé a minőség. A magyarországi szocreál időszakában ugyanúgy a tömegtermelés dominált, ahogy az építészet minden más korszakában korábban és azóta egyaránt. Ez a tömegtermelés időnként, például a historizmus vagy a második világháború előtti modernizmus budapesti lakóház-építészetében igencsak magas színvonalú átlagot mutatott fel, ellentétben például a házgyári lakótelepek építészeti, látványbeli kudarcaival. Ma már látható, hogy az ötvenes évek lakóépületei, korai lakótelepei – együtt a szocreálra való reakció első „új-modernista” alkotásaival, a budapesti foghíjbeépítésekkel, az óbudai kísérleti lakóteleppel (nem olyan régen Branczik Márta rendezett róla emlékezetes kiállítást a Kiscelli Múzeumban, párhuzamosan a történetét feldolgozó, általa írott monográfia megjelenésével), de még a József Attila lakóteleppel is – máig élhető lakóhelyet, élvezhető környezetet alkotnak. A szocreálban fogant középületek, ipari épületek között pedig ott sorolódnak a magas minőségű főművek is. Az alkotók a jórészt a két világháború közötti budapesti Műegyetemen iskolázott, a magántervezői irodákban gyakorlatot szerző, magasan kvalifikált építészgárda tagjai, akik az állami tervezővállalatokba való kötelező betagolódással sem vesztették el képességeiket, tudásukat, sőt, szakmai lelkesedésüket sem. Az építészek ráadásul, egy részüknek a II. világháború végi eseményekből adódó, kényszerű dániai „tanulmányútja”, valamint néhány pártfunkcionárius-kultúrpolitikus sikeres lobbizása eredményeként, sajátos magyar útra találtak a reformkor klasszicizmusának haladó magyar nemzeti stílusként történő elismertetésével. Ez a szovjet – és a lengyel, a kelet-német, a román – szocreáltól eltérő formaigazodás lehetőséget teremtett az alkotó módon való átértékeléshez is. Az épületek valójában többnyire maradtak modernek, a rájuk kötelezően aggatott formák pedig kilógtak a szocialista tábor átlagából, a legjobbaknál akár különleges egyéni minőséget is felmutatva.
Ez a háttere annak a nemzetközi érdeklődésnek, amely a magyarországi szocreál iránt az utóbbi években megnyilvánul: az érdekes és színvonalas épületekhez és épületegyüttesekhez, akár városrészekhez, egész szocialista városokhoz társuló tudományos feldolgozás bemutathatóvá és értelmezhetővé teszi az alkotásokat. A most a FUGÁ-ban megnyíló kiállítás ennek az érdeklődésnek ausztriai lecsapódását jelzi, hiszen a tárlatot eredetileg a bécsi Ringturm galériájában mutatták be, Adolph Stiller és Hadik András rendezésében.
Az érdeklődés azonban sokkal kiterjedtebb. A rendszerváltást követően már a 90-es években sorra rendezték elsősorban Németországban a II. világháborút követő mintegy másfél évtized szovjet befolyás alatt született építészetének szentelt konferenciákat, jelentették meg ezek tudományos dokumentációit. Az utóbbi években ennek a folyamatnak a német mellett a lengyel intézmények, így az ICOMOS, az UNESCO műemlékvédelmi szakmai szervezete nemzeti bizottságai váltak a motorjaivá. A már deklarált cél a szocreál építészetnek több országot átfogó világörökségi jelölése – a nemzetközi kapcsolatok és az egykori történések feltérképezése, a főművek kijelölése útján. Ennek a folyamatnak sokáig tevékeny részese volt Magyarország is, 2010-ben a lipcsei denkmal kiállításhoz kapcsolódó konferencián például a lengyel és német előadókon kívül csak magyar meghívott szerepelt. 2013-ban Varsóban a már deklaráltan a világörökségi jelölés jegyében rendezett nemzetközi szakértői találkozón – tanulmánykötete szinte azonnal megjelent – már jelen voltak az örmények, bulgárok, horvátok, litvánok, szlovénok, románok, ukránok, megjelent az ICOMOS 20. századi örökséggel foglalkozó tudományos szakbizottságának képviselője, magyar előadó azonban már nem volt. Honnan is lett volna, mikor addigra megtörtént a műemlékvédelmi szervezet totális szétverése, ezen belül pedig egyetlen – szinte csak ügyintézővé lefokozott – munkatárs kivételével szélnek eresztették az Építészeti Múzeum teljes muzeológusi-kutatói gárdáját. Ezért aztán a most megnyíló kiállítás és katalógusa munkatársai többségének, akár szabadúszók lettek, mint Hadik András és Fehérvári Zoltán, akár egy nonprofit kft-ben landolt, mint Prakfalvi Endre, megélhetésük biztosítása érdekében, vagy éppen elveszve a hivatali mindennapok sokszor értelmetlen előírásai között, a tudományos munka helyett a „favágás” lett az osztályrésze.
Érdemi műemléki védelemről, ehhez szervesen kapcsolódó tudományos feldolgozásról tehát már nem lehet szó. Az előttünk húzódó utca – a Belváros „főutcája” – északi végében, a Szabadság tér szélén, mondhatni a Belváros kapujában, azonban újra épül a szocreál, ha nem is az itt kiállított minőségi fajtából. Egy talmi emlékmű háttereként ott emelkedik a szokásos oszlopsor, közepén pillanatokon belül ott lesz a timpanon is. Csak éppen mögüle nemcsak a történelmi hitel és az érdemi gondolat hiányzik, de hiányzik a fal, az épített tömeg is, és a mélygarázs negatív tere előtt a semmibe magasodó kolonnádból hiányzik az ötvenes évek legjobb magyar szocreáljának építészeti minősége, az alkotók felkészültsége és tudása, az invenció. Az ország vezetői mindenesetre a szocreált hatvan év után ismét aláírják. Még az sem zárható ki, hogy megint kötelező lesz. /Lővei Pál, elhangzott 2014. május 22-én a FUGA-ban az „Egy új korszak építészeti alkotásai – Magyarország 1945-1960” című kiállítás megnyitóján/