A bélapátfalvai apátsági templom építéstörténete, periodizációja Szakál Ernő 1954-es falkutatása és Valter Ilona 1964-es ásatása után is vet fel kutatási kérdéseket akár a középkori nyugati előcsarnok, karzat és csigalépcső, akár a homlokzatszínezés, vagy a kőfaragványokban megőrződött és in situ megmaradt műformák kapcsán. A templom tervezett helyreállítása pedig olyan elméleti kérdéseket érint, hogy létezik-e abszolút műemléki érték, vagy lehet-e „osztani” a műértéket a Riegel-i régiségértékkel, leválasztva róla a műemléki értéket? Kell-e revideálnunk tehát műemléki értékrendünket és tekinthetünk-e értéktelennek barokk építészeti, (mű)tárgyi beavatkozásokat az abszolút értéknek gondolt középkori építészettel szemben? Kérdés hogy a középkori Kunswollwen retrospektív rekonstrukciója nevében fel lehet-e áldozni barokk, vagy 19. századi épületrészeket, illetve berendezési tárgyakat? Egy történeti berendezési tárgyegyüttes esztétikai minősége (?), vagy viszonya az egyetemes művészet emlékanyagához, befolyásolhatja-e annak műemléki értékét? Ha a templom történetében a berendezési tárgyak készítésének sora szervesen egymásra épült –úgy, hogy a korábbi, már meglévő tárgyak felületéhez alig nyúlnak–, mindez csökkenti, vagy növeli annak értékét?
A 19. században felvetett teoretikus kérdések úgy tűnik újra napirendre kerültek, és kérdés, hogy aktuális-e még Möller István 1925-ben Zsámbék kapcsán megfogalmazott helyreállító szemlélete, miszerint „minden kort változatlan eredetiségében meg kell hagyni és tiszteletben tartani.”?
Kamarai tagok 1 kreditpontot igényelhetnek (1000 Ft). MÉK 2018/3
küldés...
