Megnyitja:
PERENYEI Monika (művészettörténész)
A kiállítás témája a városi tér személyes láttatása, azé, amit városnak hívunk. A város mint élő organizmus szociális környezet és interakció, gazdasági összefonódások hálója, politikai szintér és nem utolsó sorban privát élettér is. A képeken az emberi emlékezet, a vágyak és tragédiák jutnak kifejeződésre, azokban a formákban, amelyeket házfalak karcolataiban és járdák repedéseiben láthatunk. Hogy mi is a város valójában, az azokban a rejtett jelekben mutatkozik meg, amelyek a projekt során összegyűltek. HÁMOS Gusztáv 1975–2010 között készített fotói a városi tapasztalat összegzését adják: a különböző városokban (Budapest, Berlin, New York) készített fotósorozatok telve vannak a traumatizált múlt emlékeivel.
Megtekinthető: 2014 12 14
PERENYEI Monika:
Mind az álló fénykép, mind a film optikai benyomásokat közvetít a világról, ám a fényképet jobbára adott pillanatok, vizuális tények rögzítésének, az emlékezet tárházának tartjuk, a filmet a mozgás ábrázolásának és a narratívák kibontásának eszközeként értékeljük. Evidenciaként, a fotó és a film lényegi, magától értetődő tulajdonságaként kezeljük ezeket a megkülönböztetéseket, pedig a fotografikus alapú álló- és mozgóképnek ez a fajta megkülönböztetése azokban a funkciókban alakult így, amelyet a különféle kulturális gyakorlatok során mi magunk rendeltünk hozzájuk. Az álló fotografikus képeket jobbára archívumokban és kiállítótérben, vagy könyvekben dokumentumokként helyezzük el, a filmek, mint égi jelenések megnézéséhez pedig beültünk vagy ma is beülünk a moziba, de mindenképpen egy adott időre egy képernyőre szegeződik tekintetünk és átadjuk magunkat ritmusának.
Sample Cities, a kiállítás címe. A sample magyarul jelenthet mintát, próbát, valamit, amit egy elképzelés modelljeként, megvalósításaként mutatunk meg. HÁMOS Gusztáv az elmúlt napokban úgy rendezte be ezt a teret, hogy a fehér kocka, mint modernista kiállítótér a fotografikus alapú kép elemző szétboncolásának laborjává, egyszersmind a kontempláció terévé vált. A számos alkotói eljárást és kulturális gyakorlatot inspiráló fotografikus leképezés, és a különféle művészeti ágak eszközrendszerét kisajátító fényképezési gyakorlatok egymásba áramlásán merenghetünk. John BERGER radikális nézetében, és e nézetével nincs egyedül, a fotográfiának nincs saját nyelve, ezért aztán nagyon rugalmasan és könnyedén képes kisajátítani bármelyik művészeti ág eszközkészletét, jelen kiállításon is irodalmi, képzőművészeti és filmes referenciák sorával és jellegzetes műveleti láncával szembesülhetünk. A fénykép végtelenül sokszorosítható, birtokolhatatlan, megjelenési formája, a nagyítások léptéke, installálási módja, vágása, drasztikus tördelése, montírozása variálható. Megjelenhet tablóként, fotókönyvként, szekvenciaként, különféle tárgyakként, akár festményszerű tárgyként is. Hosszú évtizedekig tartotta magát az érvrendszer – és persze vannak ma is olyan alkotói gyakorlatok, amelyekben ez releváns – hogy a fénykép a megkomponált festményhez áll legközelebb, ám amellett is lehet érvelni, hogy a fotografikus alapú kép legalább ilyen közel áll a zenéhez. Láthatatlan tartalma nem a formával, hanem az idővel való játékból ered. Nem annyira a rögzítés tárgya, mint inkább ideje faszcinál, és az az intenzitás, ahogy a láthatón keresztül a kizártra, a nem láthatóra, a hiányra referál. A fotók leginkább kardiogrammok mondja BERGER.
A könyvben publikált 18, egyszerre valóságos és képzeletbeli városból, 7 tablót láthatunk most. Valamilyen módon mindegyik megpendít egy-egy fotóelmélet kérdést is. Kassandra város tablóján, amelyet HÁMOS maga az alkotói életútja paradigmaváltásának nyomaként is szeret, az autók motorháztetőin és szélvédőin tükröződő égképeket láthatunk. Az égképek a fotográfiáról szóló diskurzusban mára a fénykép indexikus, nyomrögzítő természetének par exellence cáfolataként működnek. Ugyan miféle kézzelfogható valóságnak lenne a nyoma a fénykép, ha az optikai illúzióként fölénk boruló kék ég rögzítésében remekel? És Italo CALVINO írása nyomán azt is megkérdezhetjük, ugyan hány várost is láthatunk itt? Hetet, ahogy a művek száma mutatja, vagy csak egynek több aspektusát? Most Iritáról meséltem, olvashatjuk, de lehet, hogy mindig is Iritáról, a katasztrófa-fantáziákkal élő városról beszéltem. Mesét szövő elbeszélés és képszekvenciák dialógusában haladunk, azonban ez nemcsak vizualitás és verbalitás dialógusa. Közel 30 évnyi időszakot felölelő archívumból kerülnek ki a képek, amelyek hajdani városi járkálások, flaneriek emlékeztető, vizuális nyomai. Az alkotó- és élettárssal folytatott párbeszédben hangulatok és élmények emlékei törnek be, elfelejtett elgondolások, munkatervek elevenednek meg, hajdanán kudarcra ítélt elképzelések nyernek újra értelmet. Az emlékek formába öntése és narratívába szövése zajlik. Traumákkal, kudarcokkal, vágyakkal és örömökkel tarkított múltunk megosztása a Másikkal, majd ebből építkezve tovább szövése életünknek. Ahogy az emlékek felidézése alakít bennünket, újra alkotjuk személyiségünket, illetve akárhányszor történetté formáljuk, egy kicsit másképp is látjuk azokat.
A fotografikus képhez elemzően, kérlelhetetlen szigorúsággal viszonyuló attitűd ne tévesszen meg bennünket. A feszített, távolságteremtő önreflexivitás és a megvalósítás érzékiségének kettősége, a szétboncoló birtokbavétel és a vizuális szépségnek utat engedő oldottság, a távolság és a közelség erotizáló ritmusa lüktet e munkákban. Ezek azok a minőségek, amelyek megérintenek, késleltetett befogadásra, elidőzésre, vagy kontemplációra indítanak.
/Elhangzott HÁMOS Gusztáv kiállításának megnyitóján a FUGAban 2015. november 24-én./
küldés...
